Aftershock

Megmozdult az egyik bokor. Egy madár rúgta el magát róla. Újra csönd. Hóropogás, valahonnan elölről. Kezemben megremegett a puska. Valami kilépett egy fa mögül. Ember volt, kezében tartott valamit, de nem láttam, mi az. Mozgása, tartásának egész feszülő figyelme arról árulkodott, hogy normális ember... Kiáltsak? Lőjek? Majdnem elröhögtem magam a gondolattól, hogy mennyire leegyszerűsödött a világ. Nincs rajtam kívül élő ember az egész bolygón, csak néhány, és ha meglátom az egyiket, vagy rálövök vagy rákiáltok. Istenem, ki mondhatja, hogy nem érdemeltük meg ezt az egészet? Rákiáltottam. Felkapta a fejét, nézett, csöndesen, mérlegelve. Aztán elindult. Nem tudom, világbajnok futó volt-e vagy mi, de úgy rohant, hogy azt hittem, előbb teszi meg a köztünk levő 50 métert, mint hogy lőni tudok. Nem tudtam, mit akar. Örül, hogy nincs egyedül? Meg akar ölni? Kínzó, rettenetes pillanatok voltak ezek. Célra tartottam a puskát, és újra kiáltottam, hogy álljon meg. Megtorpant. Pisztoly volt a kezében. Lassan rám emelte. Lőttem. Összeesett. Odarohantam hozzá. Értelmes szemek csillogtak elő egy szakállas ábrázatból. Beszélni már nem tudott, a sörétek tenyérni darabokat szaggattak ki a mellkasából. A tekintetéből kiolvasott -- odaképzelt? -- kérdést soha nem tudtam többé elfelejteni. Azt kérdezték ezek a szemek: miért?