Ha az ember bottal jár, egy normális világban is akadályokba ütközik lépten-nyomon, de azért nagyjából simán megoldható szinte minden. Vegyük azt az egyszerű helyzetet, hogy esik az eső, és valami akármilyen anyaggal burkolt úton, járdán kell végigmenni. Jó eséllyel a bot úgy fog csúszni rajta, hogy lehetetlen támaszkodni rá. Ilyenkor azonban van ott valaki, haver, ilyesmi, megfogjuk a vállát neki, a botra csak minimális súlyt terhelünk, és meg van oldva. Az esetek többségében ez működik, ha meg egyedül van az ember, hát valahogy csak megoldja, óvatosan, lassan, legfeljebb elesik, vagy otthagyja az egészet a francba. De ha nincs rajtunk kívül egy teremtett lélek sem a közelben, vagy ha van, azt inkább elkerülnénk, és jó eséllyel ez lesz a helyzet holnap, holnapután, meg mindig, akkor nehéz bármilyen szituációban azt mondani, hogy majd legközelebb, vagyis lehet mondani ilyet, de legközelebb is ugyanilyen egyedül leszünk, azzal a különbséggel, hogy míg most esetleg nem vadásznak ránk ilyen-olyan martalócok, addig holnapra már könnyen lehet, hogy igen. Ez a világ tehát például abban különbözik az azelőtt-től, hogy egyáltalán nincs tekintettel a botra, vagy arra, hogy valami nehezebben megy. Úgyhogy ha az ember csokoládét akar enni, esik az eső, de az egyik lerobbant, szétrabolt Tescónál éppen most nincsenek ellenségek, akkor be kell menni, valahogy, és meg kell szerezni azt a rohadt csokit. Még akkor is, ha közben hatvanszor esel el. Felkelsz úgyis.
