Amikor először találkoztam élő emberrel az után, hogy ezreket láttam elpusztulni, rögtön meg akart ölni. Egy autóban aludtam, a Kossuth Lajos utcában. Hát igen, akkor még nem tudtam, mekkora hülyeség ilyen helyen egyáltalán 2 percet eltölteni, nemhogy egy éjszakát. Kiraktam magam mellé a zsákomat, volt benne egy csomó kaja, a nagymamám lakásából hoztam el. Azért volt nála ilyen sok, mert a második világháború meg ötvenhat óta mindig volt nála 1-2 hónapra elég konzerv, bab, cukor, szóval a szokásos. Miután úgyahogy eltemettem a ház előtt, és próbáltam búcsút venni tőle, egy sporttáskába pakoltam az összes ételt, amit felleltem a kamrában. És ez a táska lett a vesztem majdnem. Arra ébredtem az autóban, hogy valaki egyszerűen betöri a szélvédőmet, és nyulkál be a zsákért. Nem volt időm örülni, csak valami egészen elemi ösztön uralkodott. Megmarkoltam a botomat és ütöttem. Kiáltás, a kéz visszahúzódott, de mást nem láttam, az ablak tiszta pára, mozgalmas álmom lehetett. Próbáltam a szélvédőre ütött lyukon át kilátni, de erre sem volt idő, valaki feltépte az ajtót és kirángatott az utcára. Hogy többen voltak-e vagy egyedül, nem tudom. Rúgtak, ütöttek. Elájultam. Órákkal később, amikor magamhoz tértem, nem tudtam szívből örülni annak, hogy nem öltek meg.