2013 júliusában az egész világon szinte egyszerre tört ki a járvány. Addigra nyilvánvaló lett, hogy az ember nem elég felnőtt ahhoz, hogy megértse: a jövő az ő kezében van, és óriási lehetőségeket mulasztott el rövid léte során. De a Föld vagy a természet, vagy Isten, nevezzük bárhogy, kivárt. Egészen addig, míg egyértelművé nem lett, hogy az ember, ez a magát oly nemesnek, bölcsnek és fennköltnek tartó faj, még arra sem képes, hogy a saját életkörülményeit, a saját vackát, ha úgy tetszik, ne szarja tele. Vagy ha teleszarta, addigra építsen vagy szerezzen egy másikat valahol. És amikor a természet erre rájött, cselekedett.
Körülbelül 1 hét alatt a népesség nagy része meghalt, és mi, az a maradék néhány ezer vagy tízezer, azt hittük, hogy ezzel vége. Hogy nehezen, de valahogyan túléljük ezt is, és majd a következő generáció, vagy az utána következő már csak emlékezni fog minderre, és nem is közvetlenül.
De a sorsnak már nem volt elég egy figyelmeztetés vagy egy sima ritkítás. El akarta pusztítani hűtlen gyermekeit, hogy hírmondóba se maradjon, és hogy a bálnák vagy a fasz tudja, kik-mik, ne is tudjanak arról, hogy volt itt egy faj, amelyik tudta, mi az a kerék és amelyik tudta, hogy odafent, az a sok kis fehér pont az égen micsoda, és álmodott arról, hogy majd egyszer eljuthat oda.
Nem volt kímélet. Mert amikor az első sokkból magunkhoz tértünk, és a magány és az elveszettség érzése egy nagyon kicsit halványulni kezdett, megmozdultak odakint az utcán azok, akiket még nem volt időnk eltemetni. És ne higgyétek, hogy kevesen voltak.