A városban nem változott semmi, csak a hó takarta jótékonyan a világot. Csönd volt, békés, nyugodt csönd. A legszükségesebb holmikat hamar beszereztem. Amikor a kenyérhez való dolgokat pakoltam a kocsimba, gyermeki izgalmat éreztem. Indultam volna már haza, de még szerettem volna teletölteni az autót üzemanyaggal. Nem volt könnyű, legalább 3-4 másik autót kellett lerabolni, de végül meglett ez is. Ekkor éreztem először, hogy ez az egész kiruccanás túl sima, valaminek még történnie kell. Pattanásig feszült idegekkel markoltam a kormányt, ide-oda nézelődtem, de olyan csöndes volt még mindig minden, mint amikor idefelé begördültem. Körülbelül 2 óra múlva, a lassan sötétedni kezdő délutánban megérkeztem a kis házhoz. Igazából fogalmam sem volt, milyen hónap lehet, meg hányadika, de úgy éreztem, hosszabodnak a napok. Kiszálltam a kocsiból, bementem a házba, Havert kerestem. Ott ült a konyhában, megint nézett csak. Leültem vele szemben. Lassan felállt, odajött. Megfogtam a pofáját, mondtam neki, hogy látod, megígértem. Nem csaholt, nem pacsizott. Csak olyan erővel nyomta nagy fejét az ölembe, hogy tudtam, mire gondol. Nem jó egyedül lenni.
