Rambónak jobban ment az ilyesmi. Én legalább 3-szor abbahagytam a seb összevarrását, dühödten dobtam le a tűt, de amikor rájöttem, hogy muszáj végigcsinálni, akkor már a könny csípte a szememet, hogy miért, mi az istenért kell nekem ezzel szenvedni, miért nem halok meg vagy haltam meg, de aztán persze jobb élni talán mégiscsak. Nem tudom, meddig fekhettem ájultan meg lázálomban, de túl sokat nem, úgy láttam, hogy gyakorlatilag még friss a seb, és a friss sebet lehet összevarrni, azt írta az egyik könyvem, és nekem persze voltak hozzá eszközeim, és mint nagy nehezen, több óra alatt kiderült, lelkierőm is. Nem mondom, hogy nem voltam magamra utána büszke. Reméltem, hogy jól is sikerült. Kiszellőztettem a lakást, a tüzet megint jól megraktam, ettem és visszafeküdtem a takarók közé. Még mindig lázas voltam. Reméltem, hogy hatni fog a gyógyszer. A puska most is mellettem hevert végig. A kutya – kint volt vagy egy órát – megint mellém feküdt, és együtt aludtunk.