Aftershock

Amikor legközelebb felébredtem, tudtam, hogy ezt is megúsztam. Lázam alig volt, a lábam pedig egészségesen fájt. Hátradőltem az ágyban és hálát rebegtem valakinek. Megpróbáltam felkelni. Hát rálépni nem tudtam, az hamar kiderült. Félve vettem le a kötést, de úgy tűnt, valóban rendesen gyógyul a seb. Haver odaállt mellém, rátámaszkodtam meg a botomra és kimentünk a konyhába. Éhes voltam, ezt jó jelnek tekintettem. Most nem voltam válogatós, a jó öreg babkonzervet vettem elő, Havernak is szeltem egy jó vastag szelet sonkát -- ami a legértékesebb kajám volt mellesleg. Ekkor jutott eszembe újra, hogy vajon mennyire biztonságos ez a hely? Mert igazán kezdtem megszeretni. Kinéztem az ablakon. Az erdőt friss hó borította, nyomok nem látszottak semerre. Mivel most pár napig nem szándékoztam elhagyni a házat, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy tudatosan figyeljem meg, ha feltűnnek újra, és megpróbáljak Winnetout játszani. Ebben az egész hülye világvégében ez volt a legérdekesebb: hogy úgy volt muszáj mindenféle gyermekkori álmot meg képzelgést végrehajtani, hogy a legkevésbé se volt hozzá kedvem, viszont nem ritkán az életem múlt rajta.

Rambónak jobban ment az ilyesmi. Én legalább 3-szor abbahagytam a seb összevarrását, dühödten dobtam le a tűt, de amikor rájöttem, hogy muszáj végigcsinálni, akkor már a könny csípte a szememet, hogy miért, mi az istenért kell nekem ezzel szenvedni, miért nem halok meg vagy haltam meg, de aztán persze jobb élni talán mégiscsak. Nem tudom, meddig fekhettem ájultan meg lázálomban, de túl sokat nem, úgy láttam, hogy gyakorlatilag még friss a seb, és a friss sebet lehet összevarrni, azt írta az egyik könyvem, és nekem persze voltak hozzá eszközeim, és mint nagy nehezen, több óra alatt kiderült, lelkierőm is. Nem mondom, hogy nem voltam magamra utána büszke. Reméltem, hogy jól is sikerült. Kiszellőztettem a lakást, a tüzet megint jól megraktam, ettem és visszafeküdtem a takarók közé. Még mindig lázas voltam. Reméltem, hogy hatni fog a gyógyszer. A puska most is mellettem hevert végig. A kutya – kint volt vagy egy órát – megint mellém feküdt, és együtt aludtunk.

Szuszogás. Valami – gondolom Haver nyelve – végignyalja az arcomat. Hűvös, jól esik. De hideg van közben. Nincs erőm, kedvem kinyitni a szememet. Takaróért tapogatózok, magamra rántom. Még mindig hideg van. Elég már ebből, legyen inkább vége. Égető fájdalom ébreszt fel nem sokkal később, és megint fázom. Valamivel tisztábban tudok gondolkodni. Fejemet a kandalló felé fordítom. Nem ég a tűz. Meg kell raknom. Lassan odakúszok, mindenem fáj, különösen a lábam. Valahogy beletuszkolok néhány hasábot a kályhába, és közben eszembe sem jut, hogy miért csinálom, az majd akkor, amikor lobo a tűz. Nem könnyű, de sikerül. Újra sötétség. Mikor megint felriadok, Haver mellettem fekszik, hatalmas mancsa a kezemen. A tűz csak pislákol és csend van. Nem tudom, hány napja fekszem itt, hogy wc-re kimentem-e azóta, vagy egyáltalán mi történt. Újra rakok a tűzre, a lábam fáj és tudom, hogy lázam van. Gyógyszert... Négykézláb kivánszorgok a fürdőbe, a kád hívogatón csillan, de még nem, még aludni akarok. Antibiotikumot kotrok elő a gyógyszereim közül, mindegy, melyiket, csak bevegyem és alhassak. Ciprobay vagy mi akad a kezembe. Megtapogatom a kötést, száraz, úgy látszik sikerült jól bekötnöm a sebet hirtelen. Kitámolygok a konyhába, iszom a kannából egy kis vizet, Havernak is töltök, aztán visszamegyek a takarók közé, a lobogó tűz mellé és belezuhanok az álomba.

A vér látványa sosem taszított – nem sokáig ment volna ebben a világban az efféle luxus –, de a saját vérem, nem kevés mennyiségben áztatva a nadrágomat, mégiscsak valami émelygést okozott már csak attól is, hogy odanéztem. Úgy történt a dolog, hogy kezemben a puskával mentem, megbotlottam és belelőttem a lábamba. Ilyen egyszerű. Szerencsémre a golyós puskát vittem, ha a sörétessel lövöm szét magamat, az gyorsan véget is vetett volna a túlélési kísérletemnek, lábam leszakad, kész. Így viszont csak vérzett meg fájt. Valahogy visszavánszorogtunk a házba – többnyire Haver vonszolt, én meg sziszegtem, bár rá tudtam állni, úgyhogy arra tippeltem, hogy nem a csonton szaladt keresztül a golyó. Odabent a fürdőben elővettem a kötszereket meg az ilyesmit, amit magammal hoztam, mély levegőt vettem és megnéztem, mennyire tettem tönkre magamat. A pánik lassan kúszott végig a gerincemen. Minden csupa vér volt, szemem előtt apró pontok ugráltak, éreztem, hogy el fogok ájulni, de azt meg nem szabad, mert akkor meghalok, ettől még jobban bepánikoltam. Lehunytam a szememet és az anyámra gondoltam, meg a családi ebédekre meg mindenre, ami előtte volt, de Istenre nem, nem tudom miért, és lassan nem tudtam, ki vagyok, hol vagyok, forgott minden, folyt a vérem, kezemben egy tekercs géz, Haver idegesen néz. Összeszedtem minden erőmet és egy gézcsomót tömtem a sebbe, kétszer körültekertem, megszorítottam és utána elsötétült a világ.