Aftershock

Kutyaugatást hallottam egy reggel. Nem tudtam, nem valami álom folytatódik-e, mert addigra éppen eleget gondoltam arra, hogy ha nem találok valami társaságot, ha továbbra is ilyen egyedül maradok, meg fogok bolondulni. Rohadt nehéz volt nap mint nap szembenézni ezzel a sok szarral, ráadásul úgy, hogy azt sem tudtam, van-e valami értelme a puszta életben maradáson kívül. Amikor láttam azt a Tom Hanks-filmet, amelyikben hajótörött, azon gondolkodtam, hogy vajon mi a francért nem adja fel. Most megértettem: mert képtelenség, bármennyire szeretném is néha. Szóval a kutyaugatás ébresztett fel. Magamra kaptam a ruhámat, kezembe a puskát, és rohantam ki a hóba. Nyomok voltak a ház körül, de nem vagyok egy Aragorn, hogy tudjak belőlük olvasni. Nem ez volt az első eset különben, de most feltünően sok volt, ember és állat egyaránt járt az éjszaka errefelé. Kerestem magamban, hogy félek-e, de valahogy nem találtam. Örömöt, kíváncsiságot, izgalmat annál inkább, amikor újra felcsendült a kutyaugatás, és nem is túl messziről. Arrafelé indultam. Pár száz métert tehettem meg, amikor megláttam. Egy óriási bernáthegyi ült egy fa tövében, mozdulatlanul, és mérte a tájat, benne az embert. Nem látszott rajta öröm vagy düh, csak ült, méltósággal, és várt. Elindultam felé. Most már csak engem nézett, várakozón. Olyan volt, mint valami indiános filmben, amikor a harcos megtalálja az állatát, sast vagy ilyesmi. Tudtam, éreztem valahogy, hogy minden rendben lesz. Odaértem hozzá. Kezemet a fejére tettem. Behunyta a szemét, majd felállt, körülszaglált, és minden érzelemnyilvánítás nélkül elindult a nyomaimon, vissza a házhoz. Nem voltam egyedül többé.