Mindig szerettem egyedül lenni, de amikor kitört ez a szar, hamar rájöttem, hogy ostoba, civilizációs kivagyiság volt ez, semmi más. Így akartam valaki lenni, hogy amikor minden a közösségről, társról, csoportról szól (facebook, jaj istenem, de nevetséges ez a szó ma már), milyen menő dolog magányos faszként meredni az éjszakába. Na, az ilyesfajta hülyeségeket egy világvége úgy sepri el, mint a depressziót a partraszállás. Nem tudom, nem halnék-e meg boldogan cserébe csak azért, hogy egy délutánt át tudjak beszélgetni valakivel. De manapság kétfajta lénnyel találkozhat az ember: az egyik el akarja venni a kajáját – és mellesleg jó eséllyel megöli –, a másik pedig megeszi, mondhatni 2-in-1. Kéne egy kutya.
