Egy nap rettenetes hóviharra riadtam. Éjjel volt még, Haver mellettem feküdt a földön. Az ablaktáblák zörögtek, még villámlott is talán. Percenként mintha hógolyóval dobálták volna valami hülyegyerekek az ablakot, én pedig takaróba burkolózva ültem, és hallgatóztam.. Az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam, mi történik. Hogy a zörgések, zajok beolakodót vagy csak a tomboló vihart jelzik-e. Néztük egymást a kutyával, és nem tudtuk, mit csináljunk. Végül úgy döntöttem, hogy rakok a tűzre, csinálok egy kajaleltárt – rosszabb pillanatokban még az is eszembe jutott, hogy hetekre bezár a házba az ítéletidő – és kiülök a nappaliba, kezemben a puskával és várom, hogy mi lesz. Persze végül elnyomott az álom. Ez volt az egyik legnagyobb ajándék, amit a sorstól ebben a rohadt helyzetben kaphattam: mindig tudtam aludni.
