Azt az egyet nem értettem meg sohasem, hogy miért én? Ez a kérdés amúgy egész életemben végigkísért, de miután beütött a csúnya, és a barátaim meg a családom meg a kutyám is mellettem halt meg, és én nem tudtam mit csinálni, csak őrjöngve vagy csodálkozva, később rezignáltan szemlélni, hogy mit jelent az, amikor mindennek szinte egyszerre van vége, szóval ekkor legalább az értelme megváltozott, sőt leegyszerűsödött. Amikor újra tudtam gondolkodni, mintha mi sem történt volna agyam kicsit problémásabb részeiben, folytatódott a gyötrődés a kérdésen, amire válasz sosem volt és sosem lesz: miért én élek?
