Aftershock

Amikor végül nem jött több víz a csapból, különös megkönnyebbülést éreztem. Addig minden próbálkozás előtt ideges voltam, és egyre többször, napjában ötvenszer is le kellett ellenőriznem, folyik-e még víz. Egy reggel azonban ennek vége volt, nem jött több víz. Számba vettem a lehetőségeimet. Hó rengeteg volt még, tüzelőm is akadt, néhány hétig-hónapig biztosan nem a szomjúság öl meg minket. Aznap nem mozdultam ki a házból. Fürdővizet készítettem, és a könyvekből, amiket hoztam magammal, elővettem egyet, amit még nem olvastam, és petróleumlámpa mellett, egy kényelmes fotelban hátradőlve olvastam. Még egy cigarettát is elővettem, pedig azt csak nagyritkán engedélyeztem magamnak. Délután kimentem a pajtába, beültem a kocsiba és beindítottam. Ezt heti 1-2-szer megpróbáltam, és most jeges rémület kúszott végig a gerincemen. Az akkumulátor alig tekerte az indítómotort. Indulj be, csak egyszer indulj be, könyörgök. Vártam. Ha még egyszer megpróbálom és nem sikerül, az az utolsó próbálkozásom, tudtam. Így inkább kiszereltem az aksit, bevittem a házba, és letettem a kandalló mellé. Pár óráig melegítettem, majd visszavittem, beszereltem, és -- tagadva a rettentő félelmet, amit éreztem --, beindítottam a kocsit. Életem egyik legszebb hangja volt a felzúgó motoré. Attól kezdve minden nap legalább negyed órát autóztam az udvaron. Idétlenül nézhetett ki, de hát nem volt senki, aki nézzen. Haver -- így neveztem a kutyát -- mindig velem tartott.