Aftershock

Két hónapja szakadt össze minden, amikor először jutott eszembe, hogy úgy néz ki, rólam elfeledkeztek, én nem haltam meg, én nem lettem egy két lábon járó semmi, amelyik valami tökéletesen értelmetlen módon mégis létezik, és gyilkol és zabál. Én ugyanaz maradtam, aki voltam, annak ellenére, hogy ha varázsütésre minden visszaállt volna, soha nem lettem volna már a régi. Szeptember végén jutott először eszembe, hogy hideg van. Csúnya ősz köszöntött be szinte egyik napról a másikra, legalább 15 fokot esett a hőmérséklet, és ekkor arra gondoltam, hogy ha nem csinálok valamit, a végén megfagyok. Nem a vírus öl meg, nem a zombik fognak megzabálni, hanem egyszerűen -- ha éhen vagy szomjan nem halok addig -- egyszerűen megfagyok. Az ilyen gondolatoknak az a komoly hátulütője, hogy magukban hordozzák a cselekvés kényszerét. Így hát, noha erre addig gondolni sem mertem, tervezni kezdtem. És az is eszembe jutott, hogy nem valami ilyesmi emelte-e a nehéz sorsú embert mindig is társai fölé? Hogy muszáj volt terveznie. Hiszen akinek minden nap megadja azt, amire szüksége van, annak miért is legyenek álmai? Az én álmom, azt hiszem, sokkal földhöz ragadtabb volt, mint a történelem legmerészebbjeié. De elérni.... Ha tudná valaki, milyen az önmagából kifordult ember üvöltése, ahogy fel-alá visszangzik az utcáról, miközben a kúszó hideg ellen már két-három pokróc sem véd, és az ember éhes és fáradt és egyedül van, nos az a valaki azt mondaná: egy nyugodt, békés, meleg zug, ahol holnap is nap lesz, van olyan fontos, mint a csillagok.