Amikor legközelebb felébredtem, tudtam, hogy ezt is megúsztam. Lázam alig volt, a lábam pedig egészségesen fájt. Hátradőltem az ágyban és hálát rebegtem valakinek. Megpróbáltam felkelni. Hát rálépni nem tudtam, az hamar kiderült. Félve vettem le a kötést, de úgy tűnt, valóban rendesen gyógyul a seb. Haver odaállt mellém, rátámaszkodtam meg a botomra és kimentünk a konyhába. Éhes voltam, ezt jó jelnek tekintettem. Most nem voltam válogatós, a jó öreg babkonzervet vettem elő, Havernak is szeltem egy jó vastag szelet sonkát -- ami a legértékesebb kajám volt mellesleg. Ekkor jutott eszembe újra, hogy vajon mennyire biztonságos ez a hely? Mert igazán kezdtem megszeretni. Kinéztem az ablakon. Az erdőt friss hó borította, nyomok nem látszottak semerre. Mivel most pár napig nem szándékoztam elhagyni a házat, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy tudatosan figyeljem meg, ha feltűnnek újra, és megpróbáljak Winnetout játszani. Ebben az egész hülye világvégében ez volt a legérdekesebb: hogy úgy volt muszáj mindenféle gyermekkori álmot meg képzelgést végrehajtani, hogy a legkevésbé se volt hozzá kedvem, viszont nem ritkán az életem múlt rajta.