Egy nap nem találtunk helyet, ahol meghúzhattuk volna magunkat éjszakára. Országúton bolyongtunk, nem tudtam, hova menjünk, mit csináljunk. Nem lehetett tervezni, nem volt egy cél, ami felé érdemes lett volna... Az autóban aludtunk. Elhatároztam, ha megint kérdez valamit -- bármit -- őszinte leszek, megpróbálom elmondani neki, mi ez az egész. Közben hátha én is rájövök. De nem került rá sor. Nagy nehezen elaludtam. A gyerek hátul feküdt. Arra riadtam, hogy szinte berobban a hátsó ablak üvege. Kezek nyúltak be rajta. Hiába üvöltöttem, hogy vigyázz. Hogy mássz előre. Igazából nem volt esélye. Másodpercek alatt rántották ki. Hörögtek, üvöltöttek, nyögtek. Eltűnt a szemem elől, és csak a kiáltását hallottam, aztán azt se, csak a szörcsögést, a gurgulázást. Vége volt, és én még megmozdulni se tudtam. Beindítottam a motort, és elhajtottam. Elmúlt valami, most múlt el. Nem akkor, mikor mindenki meghalt vagy élőholt lett körülöttem. Hanem most, amikor az utolsót is elvették tőlem. Szarok rá, mi lesz. Életben maradok, mert ez az egy, amihez értek. Kedvem nincs hozzá, de a másik megoldás sose menne. Ilyen egyszerű. Johan, a Kölyök... ha lett volna miért -- és egy darabig volt is --, meg tudtam volna emészteni, hogy meghaltak. De ez a gyerek sok volt. Nem maradt semmi, ami miatt érdemes lett volna gondolkozni.

Vodkát iszom, mert néha majdnem ember vagyok újra, és olyankor fáj, sokkal jobban, mint el tudnám mondani. Szeretkezz, ne háborúzz? Valamikor talán hittem, hogy értem. De ma már más a jelszó. Ne szeress. Ezt tanították meg az élőholtak.