Aftershock

Sokan sokféle módon haltak bele. Volak olyanok, akik túráztak valami Isten háta mögötti helyen, és így vészelték át az első hullámot. Az elsőt, amikor már meghaltak annyian, hogy megszűnjön a rend, de még éltek elegen, hogy bajt csináljanak. Mikor ezek visszatértek, megdöbbenni sem volt idejük, mert meghaltak: egy hülyegyerek agyonverte őket egy darab vascsővel, csak mert tetszett neki valami, ami az illető övén függött; vagy elütötte egy autó, amit valami kábítószertől bódult agyú fickó egy sarokkal odébb kötött el. Voltak, akik egyszerűen feladták, és a szájukba vették a fegyvert. Persze nagy részükkel a betegség végzett, válogatás nélkül. Kórházakban, óvodákban, iskolákban, munkahelyeken, utcán. Válogatás nélkül csapott le, órák vagy napok alatt egész városokat írtott ki. Nem volt segítség, az orvos az egyik percben még egy haldokló fölé hajolt, a másikban a fél tüdeje már felmondta a szolgálatot, a harmadikban halott volt. Az ember azt hinné, hogy elért valamit, és a katonaság, a rendőrség, az egész rendszer kitart, válogat és megőrzi a rendet. Nem így történt. Mert nem volt olyan élő ember az egész bolygón, aki ne kapta volna el a betegséget -- vagy ne halt volna meg szinte mindenkije, akit valaha ismert: család, barátok, kollégák. És mert ember volt mind, nem vethetjük a szemükre, hogy elhagyták a posztjukat, magukkal vagy a gyászukkal törődtek. És így végül percek alatt dőlt romba minden.