Aftershock

Ha valaki a néhány száz méterre futó országúton arra járt volna, valószínűleg lassítás nélkül elhajt a helyhez vezető kis ösvény mellett; a helyhez, amelyet oly gondos keresés után választottak ki maguknak Björn és Mario javaslatai alapján. Elhagyatott, ágakkal és bokrokkal gondosan bújtatott ösvény indult egy kanyar után az erdőbe. Ha valaki megállt és hallgatózott, víz csobogását is hallani vélhette valahonnan messziről, de oly halványan, hogy véletlenül egész biztos nem figyelhetett rá fel ember fia. Az ösvény ráérősen kanyargott a hatalmas fák alatt, időnként eltűnt, hogy helyét egy tisztásnak adja át, és végül egy domboldalon végleg megszűnt. Ha ezen a domboldalon aztán felkaptatnánk, a másik oldalán valami olyasmit pillantanánk meg, ami egy pillanatra -- de talán egy egész napra is -- feledtetni tudná, hogy odakint, valahol az ösvényen túl az emberiség nagy része élőholtként, emberi húsra éhes zabálógépként járja a világot. Mert amit itt látnánk, az nem más, mint egy közösség: élő, lélegző közösség, mely a maga hasznára képes alakítani a környezetét, és amelynek, talán, van jövője.