Aftershock

Az utcán sétáltam. Csönd volt, undorító, embertelen, tökéletes csönd. Megláttam egy templomot bal oldalon. Odamentem, puskám csövével belöktem a nagy ajtót. Bent sötét volt, komor, visszhangos és sötét. Beléptem. Haver leült odakint. A szobrok, képek ugyanúgy néztek rám, mint bármikor a régi világban. Ebből arra következtettem, hogy nincs bennük semmi emberen túli, le se szarják, ami történt. Előre mentem az oltárhoz. Misére készülhettek, amikor úgy döntöttek, hogy inkább mégse, van jobb dolguk is a világvége küszöbén, mint ezzel szarakodni. Terítők, serlegek, a szokásos kellékek, nem nagyon tudtam sose követni egy misén, hogy mikor mi következik, meg mivel miért integet meg törülget a pap. Felemeltem a puskámat és szétlőttem a szép cuccokat, sorban mindet. Amikor az aranyozott serleg darabokra robbant, átfutott az agyamon az Indiana Jones harmadik része, mi van, ha ez volt a Szent Grál, és az örök élet lehetőségétől szabadultam meg most. Körbenéztem, elképzeltem, mi van odakint, és úgy döntöttem, hogy remélem, ez volt a Grál. Felnézetm a keresztre. Miért? - kérdeztem, és ráemeltem a puskát. MIÉRT?! -- és lőttem, újra és újra, míg végül hisztérikus üvöltésben törtem ki, és azon kaptam magam, hogy puskám ravasza üresen csattog, elfelejtettem lőszert tölteni bele. Letérdeltem, összekulcsoltam a kezemet, és felnéztem, a templom mennyezetén túl, fel az égbe, és szívem legmélyéről szállt újra a kérdés, dühtől, félelemtől megtisztulva: miért?

Egy  nap egy csomó piát hoztam egy boltból, még mindig nem ürültek ki a készletek teljesen, pedig számításaim szerint 4-5 hónap is eltelhetett, mióta kitört a vész. Úgy látszik, nem sok vevő akadt. Volt egy ház, amiben már több éjszakát eltöltöttem, a városon kívül volt, elég szellős környéken, pár száz méteres körzetben nem volt másik épület. Valami gazdag fazoné lehetett, volt benne minden, 3 szinten. Alig 1-2 hullát kellett kitakarítani, az egyiknél még kulcsot is találtam a bejárati ajtóhoz, ami érkezésemkor nyitva volt, úgyhogy ettől kezdve zárni tudtam a nagy kazettás ajtót. Tudtam, a szívem mélyén tudtam, hogy nem vagyok biztonságban, hogy hiába zárom az ajtót, a fény látszik, hogy bárki és bármikor rám törhet, hogy jobb volna elmenni valahova, ahol nem vagyok szem előtt. De inkább leültem a fotelba, takarót pakoltam magam köré, valami könyvet vettem elő, és elkezdtem nyakalni a viszkit. És emlékezni próbáltam. Az anyám arcára, az apám hangjára, a kedvesem testére, a viccre, amit legutóbb hallottam. Beszélgetni kezdtem, próbáltam a partner hangján válaszolni magamnak, és amikor egy-egy jobban sikerült mondat elhagyta a számat, sírtam és ittam tovább. De valahol mélyen ezen az estén mozdult meg újra bennem a csakazértis, és azt mondtam magamnak -- a nagymamámmal beszélgettem éppen --, hogy nincs jogom eldobni azt, ami a Földön élő 6 milliárd emberből tapasztalataim szerint jó, ha pár száznak megadatott. Vagy mittudomén, hánynak, de túl soknak, a jelek szerint, nem. Eddigre már teljesen részeg voltam, ájulásszerű álomba merültem. Haver arréb húzódott, azt még láttam, és ez fájt, de nem érdekelt, aznap este még nem.

Hiábta tudtam, hogy megint fel kell majd építenem végül egy olyan menedéket, mint volt a bakonyi kis házam, a feladat nagyjából lehetetlennek tűnt. Nem volt hozzá erőm. Csak ténferegtem a városban, házakba törtem be, próbáltam kitalálni, ki élt ott, mit csinált, míg élt, szeretett-e, gyűlölt-e, mi volt a hobbija, hányan voltak... Meglepően sok helyen találtam öngyilkosokat, legalábbis sok jelből erre következtettem, szarrá lőtt fejek, kézben sörétes puska, gyógyszeres üvegek és egy egész család szépen egymás mellet egy nagy ágyon, ventilátorról lógó csontváz, szóval minden buta kellék ott volt, de engem egyáltalán nem érdekelt. Néha nagyon megalázó helyzetekből el is mozdítottam egy-egy hullát, valahogy nem tudtam ott hagyni pl. az akasztott faszit (vagy nőt, annyira nem néztem). A veszélyérzetem, dacára az első itt töltött éjszakámnak, szinte eltűnt. Haverra hagyatkoztam, ha menni kellett szerinte, mentünk. Estére valahol meghúztam magam, pokrócokba, hálózsákokba burkolóztam, és aludtam, ahogy tudtam. Az ételem fogyott, de még volt néhány hétre való. Gyűlöltem magam, és ez az érzés még mélyebbre taszított a depresszióba.

Pizsama... Hisztérikus kacagásom az egész áruházban visszhangzott. Meleg ruháért mentem be, és az egyik polcon egy csomó férfi pizsamát láttam. Volt gombolós, felhúzós, volt olyan, amelyiknek a töktartója egészen kidomborodott, és volt egy olyan, ekkor szakadt el a cérna, amelyiknek egy hatalmas lyuk tátongott a lényeges részén, gondolom a szexet megkönnyítendő, vagy nem tudom. De olyan képtelen volt ezeknek a tárgyaknak a látványa, olyan messze volt az idő már, amikor volt még értelmük, hogy csak nevetni bírtam. Nevettem magamon, a világon, egész világhódító, erős, félelmet nem ismerő, de mégis gyenge, elbukásra ítélt, szerencsétlen fajomon. Amikor már zokogtam, mert valahol időközben átváltott a dolog, meglepően simán egyébként, leroskadtam a polc mellé, és nem érdekelt semmi, csak bámultam és sírtam, és végül elálltak a könnyeim, és meredten néztem magam elé, és nem tudtam, hogyan tovább, merre tovább. Nem volt tervem, és ami a legrosszabb, nem is akartam, hogy legyen. Azt hiszem, végül azért sikerült felállnom és elindulnom -- valahova, ki tudja már, hova --, mert Haver leült mellém, megnyalta a kezemet, és végül az ingem ujjánál fogva magával húzott.

Valamiért nagyon meg lehettem zavarodva, mert azok után, amiken keresztül mentem, nem körülnézni egy épületben, ahol aludni szándékozom, óriási hiba. Gondolatban még mindig a kis házamban voltam, ahol végül is biztonságban voltam, ha bezártam magam mögött az ajtót. Nem gondoltam rá, hogy minden megváltozott, egyszerűen eszembe sem jutott, hogy milyen kurva veszélyes lett a világ, hogy mennyire más minden, mint régen volt. Kaparászásra ébredtem, azt hittem Haver az. De ekkor meghallottam, hogy a kutya morog, a kaparászás meg egyre hangosabb. Koromsötét volt, az elemlámpám a kocsiban maradt. Megragadtam a puskámat, és hallgatóztam. A lépcső felől jött a hang, a sötétben mintha egy még sötétebb árnyék kúszott volna lefelé. Felpattantam. Haver köztem és a lépcső közt állt, halkan morgott, néha nyüszített. Tudtam, hogy az élete árán is megvéd. Menekülni, ez volt az első gondolatom. Nekem nem célom megölni senkit és semmit, én csak túl akarok élni. Nem gondoltam át, hogy a lövés esetleg másokat is ide csal, nem voltak ilyen tiszta elképzeléseim, csak kint akartam lenni a házból. Megragadtam az ágyat, arréb löktem. Kiáltás hallatszott a lépcsőről és egyre gyorsuló kaparászás. Nem akartam látni, mi jön lefelé. Feltéptem az ajtót, kezemben a puskával kirohantam. Haver utánam. Beugrottunk az autóba. Elfordítottam a kulcsot, és ki tudja hányadszor, a motor felzúgásának hangja olyan volt, mint amikor órák óta wc-re kell menni, és végül valahol, akárhol, kiengedheti az ember a cuccot. Elhajtottam, és éreztem, hogy sokkal-sokkal szerencsésebb voltam az elmúlt néhány hétben, mint gondoltam volna.

Órák alatt értem el a várost. Kihalt volt, egy rohadékot se láttam az utcán. Haver csöndben feküdt a hátsó ülésen. Nem tudtam, mit csináljak, hova menjek, de éreztem, hogy nem akarok az autóban maradni. Egy helyre vágytam, ami aránylag meleg és nem törhet be senki, se élő, se holt. De nem volt kedvem kutatni, ezért egyszerűen kinéztem a külvárosban egy kertesházat, leparkoltam közvetlenül az ajtó elé és bementem. Körül se néztem, csak kivettem két pokrócot meg egy hálózsákot a kocsiból, az ajtó elé cibáltam egy kanapét. Havernak egy tálba összekotortam egy csomó havat, felbontottam egy konzervet és lefeküdtem aludni. Majd holnap gondolkodom.

Nehezen haladtunk a hóban, de a négykerékhajtás kitett magáért. Az üzemanyagtartály majdnem tele volt, a kocsiban készletek -- és mivel vadászni voltam, még az egyik puskám is megmaradt. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire megváltoztam. Nem szomorkodtam, a ház elvesztése, amiért annyit dolgoztam, nem jelentett semmit. A könyvekért fájt a szívem, de különösebben nem érdekelt. Megvan minden, ami pár napra elegendő, a többit ki tudja. Amit aránylag nehezen viseltem viszont, az a városba való visszatérés gondolata volt. Nem tudtam, mit fogok találni, ha huzamosabb ideig ott kel élnem. Igazából semmit sem tudtam. És ekkor egy terv kezdett kibontakozni az agyamban, bár ennek még egyáltalán nem voltam tudatában. Most még csak menekültem.