Aftershock

Hogy valakik – a nyomok, ugye! – szándékosan gyújtották-e fel hajlékomat, vagy én szúrtam el valamit és a kandalló miatt ég, nem tudtam. De azt tudtam, hogy baj van, az egyik legnagyobb azóta, hogy ez az egész elkezdődött. De érdekes módon most nem a bénító félelem volt az első érzés, ami elkapott. Az autót kerestem. Elég messze volt a fészer a háztól, és paranoiám ezúttal hasznosnak bizonyult: a csomagtartóban és a hátsó ülésen annyi készletet halmoztam fel, amivel napokig simán kihúzom szinte bárhol, de tudtam, hogy azonnal indulnom kell, mert ha itt vannak még a közelben, akkor baj lesz. Odarohantam, feltéptem az ajtót. Akármilyen butaság, a kulcsot a szőnyeg alatt tartottam, és most is ott volt. Beindítottam az autót, kigördültem a hóra. Érdekes látvány lehetett, ahogy vaksötétben egy lágoló ház a terepjáró árnyékát a hóra veti. Havert sehol sem láttam. Kiszálltam, füttyentettem, kiabáltam neki. Végül a ház másik oldaláról került elő, szájában egy hatalmas csonttal. Nem tudom, miért, de ettől majdnem elsírtam magam. Kinyitottam neki az első ajtót. Beugrott, én pedig anélkül hajtottam el, hogy visszanéztem volna a házra, ami az otthont, a biztonságot jelentette nekem hosszú heteken, talán hónapokon át.

 

Egyre kegyetlenebbül esett a hó. Haver nyugodtan ült mellettem, gondolom nem fázott. Én már kezdtem úgy érezni, hogy lassan megfagyok, ami persze butaság volt, mert nagyon fel voltam öltözve, de a pánik fura játékokat űz az emerrel, úgy látszik. Sűrű erdőben voltam, a legfrissebb nyomaimat is csak épp ki tudtam venni. Elindultam rajtuk visszafelé. Hamar elvesztettem őket, hiszen idefelé is összevissa csatangoltam, és sajnos mindig is hiányzott belőlem az irányérzék, ami néhány emberben olyan magától értedődően jelen van. Kiértem egy tisztásra. Arra nagyjából emlékeztem volna, ha látok valamit, hogy innen merre tovább, de közben teljesen besötétedett. Ekkor Haver ellépett mellőlem, és lassan, magabiztosan, nyugodtan elindult. Követtem. Tudta, hova megy. Nem csaholt, nem viháncolt, csak lépekedett egyformán, kimérten. Fél óra múlva otthon voltunk, de már sokkal előbb tudtam volna egyedül is, merre kell menni. A ház ugyanis lángokban állt.

 

Nem sok állatot láttam, néha elzörgött mellettem valami, meg varjak károgtak odafent, de semmi puskavégre valót nem láttam. Kezdtem érezni, hogy nem a les megépítése, hanem a vadászat ilyen-olyan trükkjeinek, meg egyáltalán, mikéntjének az elsajátítása lenne az első feladat. Nem érdekelt, alkotni akartam, úgyhogy nem tettem le az építkezésről. Viszont a hó rettenetesen elkezdett esni, de úgy gondoltam, a nyomaimon hamar visszatalálok a házba. Tévedtem. Körülbelül egy óra alatt teljesen ellepett mindent a hó, én pedig mélyen bent az erdőben kószáltam. Hirtelen besötétedett. Benyúltam a táskámba az elemlámpáért, hogy elinduljunk visszafelé – és a jeges rémület ekkor szroította össze a torkomat már szinte napok vagy tán hetek óta először. Nem hoztam a lámpát. A zajok körülöttem, úgy tűnt egyszerre, felerősödnek. Nem voltam egyedül, de fogalmam sem volt, mi kószál a közelben. Átkoztam magam az ostobaságomért, a felelőtlenségemért. Ilyenkor persze nem az jut az ember eszébe, ami az unalmasabb, de biztonságos percekben néha, hogy jobb lenne ha valahogyan vége lenne az egésznek. Nem, ilyenkor élni akar.

 

Deszkák, csavarok, fémpántok... Ezek közül semmim sem volt. Azt hamar beláttam, hogy nem a fára fogom építeni a lest, először legalábbis nem. Nem tudom megcsinálni, segítség kellene hozzá valószínűleg. Marad a földszint, ami nem baj, onnan is remekül lehet vadászni állítólag. Úgy döntöttem, ma kimegyek vadászni, ha sikerül elejtenem valamit és még élvezem is, akkor újabb kiruccanást ejtek meg a városba és beszerzem a szükséges kellékeket. Délután indultam el, a hó éppen szállingózni kezdett. Nem örültem neki, úgy képzeltem, hogy jobb nem hóesésben vadászni. Haver mellém állt, hátizsákomban néhány fontos holmi – étel, ital, alkohol meg ilyesmik –, vállamon a puska, kezemben a bot. Bevettük az erdőbe magunkat. Néhány óra múlva kezdődött az igazi baj.

 

Nem szerettem vadászni, csúnya, kegyetlen dolognak tartottam annak idején. De miután a csúnya és kegyetlen dolgokról alapvetően változott meg a véleményem, egy reggel arra ébredtem, hogy szeretnék építeni magamnak egy lest és onnan nézelődni meg lőni is esetleg. Azt tudtam, hogy nem lesz egyszerű, azt sem tudtam, hogy kell ilyet csinálni. No de legalább voltak könyveim erről is, úgyhogy előszedtem, és újra azon kaptam magam, hogy listát írok. Ezúttal elég sokáig nem jutott eszembe, hogy minek csinálom már megint, meg hogy nincs értelme, meg ilyesmi. Lelkes voltam, szánalmasan lelkes. Miután összeállítottam a szükséges anyagok meg szerszámok listáját, arra gondoltam, hogy lemegyek a városba megint – hó nem esett pár napja –, beszerzem a dolgokat, megépítem a lest és milyen jó lesz. De előtte ki akartam próbálni, hogy képes vagyok-e mondjuk lelőni egy őzet, ha van rá lehetőségem. Úgyhogy egy este puskával, kutyával elindultam, szívemben az ősi szándék: zsákmányt szerzek.

 

A halál, persze, nem szép dolog, hiába olvastunk meg láttunk mindenféle halálokat azelőtt. Amikor kitört ez az egész, annyit láttam, hogy azt hittem, immunissá váltam. De itt, az erdőben, a faházban, itthon jöttem rá, hogy nem. A legváratlanabb pillanatokban ugrottak be képek, mint a horrorfilmekben, nagy zaj, a néző megijed, és pár képkockán keresztül kivehetetlen véres dolgokat lehet látni.Csakhogy, mivel az én emlékeim voltak, jól ki tudtam venni. Gyermekkori barátom az étkezőasztalnál. Vadidegen férfi az udvarán, kezében valami könyv. Nagymama a karosszékben. Egy autó, benne fiatal pár, a fejük szétloccsantva, agyuk az üvegen. Kórház, minden ágyon legalább egy halott. A műtőasztalon kettő, épp dugtak, amikor valaki, aki addigra elvesztette az eszét, vagy csak simán féltékeny volt, és köze sem volt még ehhez az egészhez, mindegy, szétlőtte őket egy sörétes puskával. Egy egész óvoda lángokban. Innen legalább hangok nem hallatszottak ki, nem úgy, mint a buszból, ami az Alagútban felborult és égett. Ezekben a napokban imádkoztam életemben először és utoljára. Köszönős-veszekedős viszonyunk megmaradt az Úrral, persze, de ez más volt. Itt elfogyott minden, aminek értelme volt valaha is. De legalább a szag még elviselhető volt, ha az ember elég messzire ment az égő házaktól. A bűz... az csak később jött.

Elindulni otthonról egy olyan világban, amilyenben azelőtt éltem, nem volt nagy dolog. Az embernek eszébe sem jutott, hogy valami baj történhet, olyan magától értetődő volt, hogy egyrészt nem fog semmi történni, másrészt ha mégis, majd jön a mentőautó vagy a rendőr, vagy az ember felhív valakit, BKV-ra száll, szóval megoldja. De ha nincs mentő, rendőr, barátok, meg egyáltalán semmi, csak a magány és odakint a veszély, ki tudja, milyen formában, nos az egészen más. Néha egyszerűen nem mertem elmenni otthonról, ebben a rettentő hidegben, jól tudom, elég, ha egyszerűen nem találok haza – reggelre biztosan megfagyok, hiába raboltam ki a legjobb túraboltokat még a városban meleg ruháért. Végül úgyis a hideg győzne. De a lelkem mélyén tudtam, azokon a napokon is, hogy nem szabad megadnom magam a félelemnek, mert könnyen legyűr, és olyan irreálisan elharapózik, hogy végül tényleg nem merek egyáltalán kimozdulni. Kemény harc votl ez néha, de biztosan éreztem, hogy muszáj, mert másképp bedilizek. Azt hiszem, ezekben a hetekben – leszámítva néhány sebesülésemet, amit így-úgy szereztem – az őrület elleni harc volt a legnehezebb.