Aftershock

Hetek alatt értem ide. Teherautóval jöttem, nagyon sokszor kelett letérnem az autópályáról és az utánfutó zötykölődő jó kis generátorom se gyorsította éppen a haladást. Meg a tankolás se volt a legegyszerűbb, biztonságosnak tűnő elhagyott autókkal próbálkoztam csak, és kellett üzemanyag rendesen. A legfurább az volt, hogy hiába tudtam, hogy semmi értelme a szónak már, hogy ország, amikor beléptem Ausztriába, olyan érzésem volt, hogy most külföldön vagyok. És belegondoltam, hogy mit jelent ez? Azt, hogy ebben az országban nem magyar emberek, hanem nem magyar emberek élnek. Ez olyan vicces gondolat volt, hogy nehezen tudtam visszafojtani a könnyeimet tőle.

Vannak ezek a lapos, általában L-alakú házak, szigorúan egy szint, a tető dőlészöge igen kicsi. Mindig tetszettek az ilyenek, úgyhogy be is költöztem egybe. Volt nádszék, úszómedence -- használhatatlan volt egyelőre --, gyümölcsfák. Ijesztően kényelmesnek tűnt az egész, ijesztően békésnek és élhetőnek. Jó ötlet volt eljönni. Azok után, ami történt, persze nem tudtam volna maradni. De itt, mivel sosem jártam még Délen, az egész lét és az illatok és minden annyira más volt, hogy könnyebb volt elviselni, hogy amúgy is minden megváltozott, és sosem lesz ugyanolyan, mint azelőtt volt. Olaszország... meglátjuk.

Kihalt mediterrán hangulatú kisvárosban sétálni a lemenő nap fényében igen szürreális élmény. De nekem már minden az volt, ha varázsütésre megtelt volna olasz kacajjal a tér, talán akkor menekültem volna be valami házba és bújtam volna el. Leültem egy kis asztalhoz -- kint hagyták őket, mielőtt elmentek vagy meghaltak --, cigarettát kotortam elő. A kora tavaszi levegő kellemesen legyezte arcomat, hullaszag nem tudom, volt-e, nem éreztem már talán. Halottakat konkrétan nem sokat láttam, persze a házakba nem mentem be, az utcán meg csak pár hevert itt-ott. De valami más volt, mint otthon... Otthon, ennek a szónak sincs már semmi értelme, mert nincs olyan, hogy honfitárs, nincs olyan, hogy magyar nyelv. Ha találkoznék élő emberrel, aki tegyük fel nem akarna megölni vagy felgyújtani a házamat rögtön, az az ember sokkal több lenne, mint szinte bárki volt eddig az életemben. Fajtárs, vagy valami ilyesmi. Az utolsók egyike, akivel ha meghalunk, eltűnik a világból talán minden, ami Michelangelo, Thomas Mann, Jézus és Buddha és a többi, mind, akik miatt az ember mégis lehetett volna büszke magára. Roppant, rettenetes teher volt ez a gondolat, de én mégsem tudtam elszakadni tőle. Nem akartam, hogy vége legyen mindennek.

Hogy végül hogy meg miért hagytam magam mögött az egész országot, majd egyszer talán elmondom. Szembenézni ma még nem tudok vele. De most egy autópályán robogok, dél felé, már egy-egy pálmafa vagy valami olyasmi is feltűnik mellettem a dombokon, autóroncsok mindenfelé, rohadék alig, de még vannak, gondolom sokan, miért ne lennének. Vagy éhen halnak vajon, vagy mi van? Egy ideje azon gondolkodtam, hogy tudományosan kéne megközelítenem egy-két részletét ennek az új helyzetnek, amit világvégének is hívhatunk, de nem vett rá a lélek eddig. Mostanában hülye gondolataim vannak, pl. hogy ha majd elérem a tengert, felülök egy vitorlásra -- ilyen motorosra -- és azzal csapatom, meg fogok halat. Úgyhogy mentem, egyenesen dél felé.

És most kint áll a teherautó, benne egy valag cucc, és időnként kimegyek, beindítom, pedig már melegszik az idő, olvad a sok hó, és ennél nyomorultabb még sosem volt a világ. Időnként látok ezt-azt, kószáló rohadékok, de embert már nagyon rég nem láttam, sőt emberre utaló nyomot sem, már néha kezdem azt hinni, hogy mostanra tökéletesen egyedül maradtam a Földön. Gondolom ez persze nem igaz, de túl sokan nem lehetünk. Játszom, filmet nézek, Haverral beszélgetünk, de nem történik semmi, minden unalmas, nyúlós, már nem is félelmetes szinte, csak szar. Megint előkerült a pia, de valahogy az se tompít semmit, mit is tompítana, épp az a baj, hogy semminek nincs többé éle, egy gondolat sem izgat vagy ijeszt meg. Ettől néha mégis megijedek, de aztán hamar elmúlik az is, és belülről kezd rágni ez a nihil. Ha nincs hova továbblépni, akkor nincs értelme semminek. Csak az zavar még, hogy úgy érzem, még tehetnék valamit, magamért vagy az emberiségért vagy legalább az emberiség emlékéért. De most lecsavarom a viszkis üveg kupakját, töltök és egy jó vizespohárnyit három korttyal lenyomok. Ennyi telik tőlem most.

Végül persz aránylag simán megmentettem Havert, lelőttem pár rohadékot, még egy párat elütöttem és kész. És ez rettentően félelmetes volt. Mert ha végül is ennyire alkalmazkodom a dolgokhoz, akkor kis szerencsével élek még mondjuk harminc évet. Harminc év magány... Ez a gondolat -- hello, de rég éreztelek -- olyan jeges rémülettel töltött el, hogy amint hazaértem, bezárkóztam és nyakalni kezdtem újra. Előbb persze átnéztem Havert, de úgy tűnt, komolyabb sérülései nincsenek.

Ülök a fotelban, kezemben a puska, a generátor zúg, valami jó film megy dvd-ről, én pedig üveges szemmel magam elé meredve csak azon tudok gondolkodni, hogy 30 év, 30 év egyedüllét, mi lesz velem, Istenem, hogy csináljam? A kutya odajön, és mint aki azt mondja, hogy legalább pár évig biztos nem leszel egyedül, az ölembe teszi a fejét, de a pár év a harminchoz képest olyan kevés, hogy ettől végül elsírom magam, de legalább ahhoz erőt ad, hogy megtapogassam a zsebemet, megvan a kulcs, akkor holnap azért csak megszerzem azt a kurva teherautót, aztán valami lesz.

Rettentő érzés volt kigördülni a telephelyről a kutya nélkül, azt hittem, újra egyedül maradok, hiába volt végül is logikus, amit tettem. Kapkodva próbáltam a nyomokat nézni a hóban, és lázas aggyal úgy is tűnt, látok valami négylábú-nyomot, de nem voltam benne biztos. Pár száz méterre aztán a nyomok tisztábban kivehetők voltak, szinte biztos voltam benne, hogy Haveréi. De mintha más nyomok is lettek volna mögötte, ó hogy ilyenkor nem vagyok egy Aragorn, gondoltam dühösen. Letértem az útról és mentem, amerre szerintem vezettek. Szerencsére a nagy hóban a terep nem bizonyult különösebb akadálynak a terepjáró számára. Végül ugatást hallottam. Őrülten hajtottam arrafelé, és amikor kibukkantam egy játszótérre -- egy ideje panelházak közt mentem -- megláttam a kutyát. És megértettem, miért ment el: nem azért, hogy magát védje, hanem hogy engem. Legalább 20 rohadék vette körül. De ezek nem voltak annyira lassúak, mint amiket eddig láttam, vagy az is lehet, hogy egyszerre valamiért az összes begyorsult, nem tudom. De a kutya még élt, csak ez számított. Meg kellett mentenem.