Aftershock

Egyik pillanatról a másikra fogyott el a türelmem. Minden keserűségem, dühöm egy pillanat alatt elöntötte a lelkemet, és nem érdekelt semmi, csak hogy ezek a rohadékok takarodjanak innen és találjam meg a kutyát. Gázt adtam, elütöttem mindet, amelyik szembe jött, volt amelyikre még rá is tolattam, és üvöltöttem és kacagtam. Valószínűleg bárki őrültnek nézett volna, és valószínűlg igaza is lett volna. És szinte biztos, hogy megöltem volna, ha hulla, ha élő. Amikor végül kicsit ritkultak a telephelyen, megtöltöttem a puskát és újra kiszálltam a kocsiból. Módszeresen kivégeztem az összeset, amelyik még mozgott, majd a kutya keresésére indultam. Nem találtam sehol. Az épületek zárva voltak, az irodában, ahonnan a kulcsot hoztam, nem volt. Reméltem, hogy időben elmenekült, és valahol a visszafelé vezető úton meg fogom találni. Nem mertem másra gondolni.

Tudtam, hogy Haver nélkül nem megyek el. Az autóhoz siettem, be tudtam szállni anélkül, hogy nekem jöttek volna. Beindítottam a motort és elkezdtem körbe-körbe menni a hülye telephelyen, mint 5 éves koromban a nagymamám kertjében a háromkerekű biciklin. Tülköltem közben, meg elütöttem pár figurát, letekertem az ablakot, kiabáltam, de Havernak nyomát sem láttam. Nem tudtam elképzelni sem, hogy hova tűnhetett. Volt ugyan néhány épület még, aminek úgy láttam, nyitva van az ajtaja, de valami azt súgta, több esze van a kutyának annál, hogy olyan helyre meneküljön, ahonnan nincs kiút. A rohadékok közben nagyon szerettek volna beszállni mellém a kocsiba, de én nem akartam ezt, úgyhogy egy pillanatra sem álltam meg, csak kerülgettem őket -- néha nem annyira nagy ívben -- és dudáltam és lázasan gondolkodtam, hogy hol lehet a kutya és hogy menthetem meg, bárhol is van.

Nem tudom, honnan ugrott elő, talán a lövés zajára figyelt fel? Persze mindegy volt abban a pillanatban, mert a torkom felé kaparászott meg hörgött hozzá, szóval az egész helyzet alkalmatlan volt bármiféle értékelésre. Megpróbáltam ellökni magamtól, de nem sikerült, maradt egy helyben és harapott. Havernak nyomát se láttam, lehet, hogy ő sem szívesen jött be a lövöldözés után, vagy körülnéz ott kint, nem tudom, de a tény az volt, hogy egyedül néztem szembe -- reményeim szerint csak egy -- büdös, undorító, talán hónapok óta halott emberrel, aki a nyakamat akarta mindenáron megfogni, és ki tudja, mit csinálni vele aztán. A puskámban nem volt több lőszer, rúgni nem tudtam, mert alig volt helyem, úgyhogy kénytelen voltam megragadni a kezet -- nyálkás, kocsonyásra rothadt érintés... -- és megpróbálni lefejteni magamról. Nagy nehezen sikerült is, a figura arréb penderedett, bár ez nem a jó szó, mert a mozgása, hálisten elég esetlen és lassú volt. Amint kialakult egy kis rés, rögtön elindultam kifelé -- a kulcs a zsebemben volt, majd később visszajövök érte. Kiléptem az udvarra, az autó pár lépésre tőlem, mégsem tudtam megkönnyebülten elhajtani. Tizesével kóboroltak a halottak, Havernak pedig nyomát se láttam.

Odakint rágyújtottam. Nem tudom, miért voltam ennyire ideges, miért éreztem úgy, hogy valami borzasztó fog történni -- illetve miért most éreztem először ennyire élesen? Amikor nagyjából megnyugodtam, puskával a kezemben újra bementem az épületbe, Havert hátrább parancsoltam. Egyenesen az eligazító feliratú ajtóhoz léptem és szétlőttem a zárat. A lövés robaja a csukott épületben szinte fájt. Csendben nyílt ki az ajtó. Odaben székek, asztalok -- hulla egy darab sem --, meg egy fiókos fém szekrény, rajta rendszámok. Úgy tűnt, szerencsém lesz. Kimentem, kiválasztottam a nekem tetsző járművet, aztán visszamentem a kulcsáért. Kifelé jövet rontott rám az első rohadék.

Sötét. Sötét és csönd. Az ablakon egy kis fény beszűrődik, de csak arra elég, hogy még bizonytalanabbá tegye az árnyakat. Mozdult valami ott a sarokban? Bűz van, de nem tudom, hogy halott emberek bűze-e. Próbálom logikusan kitalálni, hogy hol tárolhatják a kulcsokat. Egy ajtón A4-es lapra nyomtatott "eligazító" feliratot látok. Talán ott lesz. Haver előttem megy, ha lépek, lép, ha megállok, megáll, és fülel. A kutya füle az egyetlen megnyugtató dolog az életemben e pillanatban. Valamit hallok, haver is arra fordul. A linóleumon megnyikorduló cipőtalp hangja? Vagy csak odakint fúj a szél és valami szar nyikorog? Nem tudom. Idegesen világítok körbe, látni nem látszik semmi, de istenem, olyan sok a sötét és olyan kicsi a lámpa fénye. Mély levegőt veszek, visszafordulok az ajtó felé. Lenyomom a kilincset. Zárva. Újra a hang, megpördülök... Ott... Valami moccant, tudom. A pánik kezd eluralkodni rajtam. Haver halkan morog... Aztán újra csönd. Dermedten állunk percekig, de nem mozdul semmi. Kulcs... újabb kulcsot kell keresnem, hogy a teherautó kulcsához jussak. Mi ez, valami kibaszott számítógépes játék, Nancy Drew vagy ilyesmi? Kihátrálok az épületből, be a kocsiba. Gondolkodnom kell, újra.

Nem volt szerencsém a teherautófronton. Ami néhányat találtam elhagyatva az út szélén, mind zárva volt, se kulcs, se halott tulaj a közelben. Feltörni meg nem sikerült őket, hiába volt néhány alapvető információ elejtve a régi könyvekben arról is, hogy hogyan kell csinálni az ilyesmit. Talán ha nem égtek volna el a kis házban, könnyebben boldogultam volna, de így csak emlékezetből próbáltam. Szóval csak tessék-kássék. Nem tudom, miért, de nem akartam, nagyon nem akartam az irodaépületbe menni a kulcsért. Annak meg, hogy nekivágjak az autópályának, megint nem sok értelmét láttam, hiszen ki tudja, hol találok használható járművet, meg egyáltalán. Nem olyan szívesen fickándoztam, ha egyszer volt egy környezet, ahol nagyjából elviselhető volt az élet. Csak még ez a fránya teherautó, az nagyon hiányzott a nyugalomhoz. Elképzeltem, hogy tele cuccal, üzemanyaggal, feltöltött aksival áll a pajtában, mindig zsebemben a kulcsa, ha bármi van, csak bepattanunk, és kész, megyünk, amerre nem látjuk az ellenséget... Muszáj volt ezt elérnem, tudtam magamról, hogy nem lesz egy nyugodt órám se, amíg meg nem oldom. Így hát hazamentem, megittam egy pohár viszkit, fogtam a puskát, és elindultam Haverral, vissza a telepehelyre.

Úgy gondoltam valamiért, hogy ahol a kulcs, ott az ellen. Vannak ilyen megmagyarázhatatlan meggyőződéseim néha. Abba bele sem mertem gondolni, hogy néha milyen agyatlanul mászkáltam vészes helyeken, még a legelején például, konzerv meg illyesmi végett... Puskával kell menni, ez világos. De sötét lesz bent szerintem, elég komor épületnek tűnt az iroda. Nyilván fényes nappal megyek, leparokolok az ajtóhoz, aztán besietek, kisietek. Csak hát hol a kulcs? Azt nem fogom tudni rögtön, keresgélni kell. És mi van, ha van bent vagy húsz rohadék? Vagy élő ember, esetleg, ami rosszab is lehet bizonyos szempontból? És mi volna, ha máshol néznék teherautó után? Mondjuk az út szélén valahol, egy kútnál, ott valószínűbb, hogy a kulcs is benne van. Ez lesz a következő próbálkozás. Ez a telephely nem tetszik...