Aftershock

Hajnalban már nem esett a hó, de nagyon hideg volt. Az asszony és a gyerek a mi házunkban marad addig, míg vissza nem jövünk. Megölelték egymást, a nő sírt, ettől a gyerek is sírni kezdett. Némán kiléptem az ajtón. Beindítottam a motort, és vártam Johanra, és azon gondolkoztam, hogy fontosabb, hogy ő térjen vissza, mint hogy én, és ez a gondolat nem tetszett, de tudtam, hogy most már e szerint fogok cselekedni.
Szótlanul hajtottam. A város, amit kinéztem a térképen, vagy 50 kilométerre volt innen. Csak remélni tudtam, hogy ott nem fognak annyira hemzsegni a mocskok, mint a közeliben. Az úton folyamatosan azt figyeltem, hogy ha muszáj, hova tudnánk elmenni, ha végül tényleg megjelennek... Kisebb földutak vezettek be az erdőbe időnként, bár a nagy hóban nehéz volt észrevenni mindet. Nem jártak már a gépek, hogy járhatóvá tegyék az utakat.
-- Visszafelé megnézünk néhányat -- mondtam Johannak. Bólintott. Ő is feszülten kémlelte a környezetet. Nem találkoztunk egy mocsokkal sem egész úton, vagy ha igen, nem vettük észre. Lassan feltűnt előttünk a város. Kihalt volt és csendes. A bekötő utak mentén mindenféle épületek álltak, lerakatnak néztem őket. Jó lenne tudni, tényleg azok-e, és ha igen, melyikben mit tároltak.
-- Be kéne néznünk ezekbe -- mondtam Johannak, és választ se várva lekanyarodtam az útról.

Végül kiderült, miért jöttek. Azt hiszem, tényleg szerettek volna jóban lenni velünk, társaságot akartak, hinni akarták, hogy van még ember -- olyan, aki ember maradt -- a világban. De prózaibb okuk is volt: fogytán voltak a készleteik. A gáz, a tüzelő, a konzervek. Mindig minden erről szól, mióta nincs szupermarket. Ruháik se voltak. Tudtam, mi következik, és nem volt kedvem kerülgetni a dolgot. Megteszem, mert nem fogok aludni, ha nem.
-- Holnap reggel indulunk. Csak te meg én -- közöltem a férfival.
-- Johan -- mondta. Bólintottam.
-- Szóval reggel. A teherautóval megyünk. És nem ide a városba. Valami messzebb levőt kell találnunk. Itt túl sok van belőlük. Egy puskát viszünk és a pisztolyokat. A Kölyök vigyáz a többiekre addig. Gázpalackok, étel, ruha, üzemanyag... meg ami még eszünkbe jut. Azt hiszem, ennél komolyabb tervet nem tudunk kitalálni. Rendben?
-- Rendben. És köszönöm. -- Az ajtó felé indult.
-- Várjon... -- Felsóhajtottam. Odamentem a konyhaszekrényhez, és elővettem egy üveg viszkit meg poharakat. Szabadkoztak egy kicsit, a Kölyök bíztatta őket, szóval nem kellett részt vennem a csevegésben. Végül leültek, én töltöttem és inni kezdtünk.

 Egy este, valószínűleg már éjfél is lehetett, dörömböltek az ajtón. Azonnal kiugrottam az ágyból, kezembe kaptam a puskát, és kisiettem. A Kölyök már ott állt az ajtó előtt, kezét a kilincsen tartotta. Valószínűleg az újak, de soha nem lehet tudni... Ráemeltem a fegyvert az ajtóra, és intetem a Kölyöknek, hogy niyssa ki. Valóban ők voltak. Mind a hárman ott álltak, egy kicsit riadtan, egy kicsit félénken, barátságosan pislogtak a rettenetes hidegben. A nő kezében egy tál volt, valami konyharuhával letakarva. A Kölyök felém fordult, kérdőn nézett rám. Leeresztettem a puskát. Az újak bemasíroztak, a nő rám mosolygott, a férfi a kezét nyújtotta, a kissrác pedig a szülei mögé bújt. A Kölyök becsukta az ajtót, én pedig éreztem, hogy pontosan az történik, amit nem akarok. Barátkozunk.

A következő napokban nagyon cudar idő jött. Az északi szél szinte folyamatosan üvöltött, szakadt a hó és -10 fölé ritkán ment a hőmérséklet. A Kölyökkel néha kimentünk vadászni, vagy csak kószálni. Hiába tudtam, hogy a sok mocsok bármikor elindulhatott a városból akár éppen felénk is, ebben a rohadt időben nem tűnt elképzelhetőnek. Tudtam, hogy ez butaság, és megint nem vagyunk elég óvatosak, de azt hiszem, képtelenség úgy létezni, hogy az ember folyamatosan, minden percben figyel, aggódik. Így hát -- sokszor egy kis pia segítségével -- elértem, hogy legalább egy-két órákra ne pattanásig feszült idegekkel kémleljem a környezetet. A többiekkel -- az újak, ahogy egymás közt hívtuk őket -- nem sokszor  találkoztunk. A Kölyök időnként átment hozzájuk, én viszont távol tartottam magam. Nem akartam megkedvelni őket.