Aftershock

Kijutottam a parkolóba. Valami nem volt rendben. Nem volt csönd, de nem lehetett meghatározni a zajt sem. Valami csöndes, átható zümmögést hallottam. Kihajtottam a parkolóból és elindultam visszafelé, a tópartra. Amikor a város főutcájára fordultam, megláttam, mi okozza a hangot: ezrével tolongtak előttem, értelmetlenül, cél nélkül. A mellékutcákból, házakból, mindenhonnan jöttek. Hátrapillantottam. Mögöttem még tiszta volt az út, de arra nincs mit keresnem. Nem hagyom el a Kölyköt, ezt biztosan tudtam. Nem tudom, miért jöttek elő egyszerre ennyien, nem tudam, van-e valami ok, vagy csak egyszerűen így alakult. De nem is számított. Bekapcsoltam a felezőt, egyesbe raktam a váltót, és lefordultam az útról. Elindultak már felém. Az előttem levő terepre koncentráltam. Kerteken, játszótereken vágtam át, a szart is kirázta belőlem a terepjáró, de nem akadtam el a nagy hó dacára sem. Végül áttörtem egy kerítést, és újra ott futott előttem az országút. Mögöttem lassan eltűnt a város, és vele együtt a mocskok is. Átgondoltam újra, ami történt. Azt hiszem, láttam már ilyet máskor is, még az elején. Úgy látszik, számítani kell ilyesmire. Fel kell rá készülni. De hogyan?

A bevásárlásnak az a sajátos módja, hogy nem kell fizetni utána, viszont mindenből az utolsó darabokat viszed el, elég fura. Sokkal nehezebben veszed rá magad a pazarlásra, mint bármikor. De nem tudtam, mekkora a Kölyök lába, ezért vagy öt különböző méretű korcsolyát dobtam be a kocsiba, és elindultam kifelé. Nem tudom, honnan került elő a mocsok, de az az ijesztő érzésem támadt, hogy kivárt, míg elég messze kerülök a kijárattól. Lassan, hörögve indult felém, valahonnan a polcok közül vánszorgott elő. Amikor a pofájába néztem, nem volt semmi értelme a gondolatnak, hogy ez itt bármiféle taktikára képes. Előhúztam a pisztolyt, de amikor körbepillantottam, és eszembe jutott, hogy a sötétbe nyúló sorok közül bármikor előbukkanhatnak még, inkább más megoldáson kezdtem gondolkodni. A fickó nem állt túl stabilan a lábán. Lassan csoszogott felém. Hirtelen újra éreztem a bűzt, pedig megítélésem szerint igazából nem változott. De ebben a helyzetben minden rosszbnak tűnt. Megmarkoltam a kocsit, és rohanni kezdtem a mocsok felé. Lehet, hogy a végén üvöltöttem is, mint a kalapácsvető, amikor hajít. Telibe kaptam. A lába mint valami vaskos, húsos ropi tört ketté. A polcok közé zuhant, én pedig rohantam tovább, nem néztem hátra, csak az ajtóra koncentráltam.

A városban behúzódtam egy udvarra, és szitkozódva felszereltem a hóláncot. Nem is értem, hogy indulhattam el nélküle. Úgy látszik, valóban kezdünk egy kicsit elkényelmesedni, ennek pedig nem lehet jó vége. Minden kihalt volt körülöttem, mozgást se láttam. Nem tudom, vajon a világ más részein, ahol nincs hó meg tél, mi lehet? Vajon ott is csöndesebbek a mocskok néha? Miután kész lettem, visszaültem az autóba, és egy áruház felé indultam. Az autót a bejárat közvetlen közelében parkoltam le. Odabent sötét volt, büdös és hideg. Nem akartam kideríteni, mi okozza a szagot. A bevásárlókocsiba dobáltam egy csomó konzervet -- már attól felfordult a gyomrom, ha csak ránéztem --, meg lisztet. Nem tudom, miért, de úgy képzeltem, valami kenyérhez legalább hasonlót tudok belőle készíteni. Nem sok minden maradt egyébként itt, úgy látszik, errefelé hamarabb észbe kaptak az emberek: az áruházban totális felfordulás volt. Nem tudtam, nevessek-e vagy sírjak azon, hogy több élelem meg ásványvíz maradt a polcokon, mint plazmatévé. Miután megtöltöttem a kocsit, kivittem az autóhoz, beszórtam a holmit, és visszamentem. Volt még valami, amiért végül is vállaltam ezt az utat. Próbáltam nem gondolni arra, hogy kísértem a szerencsét, hogy eddig minden simán ment, és vissza kéne mennem, de így is elkapott a félelem. Állandóan hátra-hátrapillantottam. Sötét volt itt már, a bejárat, mint a haldoklók meséjének alagútjában, világított mögöttem, és én nagyon szerettem volna engedni a hívásnak, de megmakacsoltam magam, és a sportruházatok felé indultam.

Még az este összepakoltam egy zsákba néhány holmit, hajnalban pedig elindultam. A Kölyök nem jött elő a szobájából. Az ajtaja persze nyitva volt, még az első napon megegyeztünk abban, hogy nem fogjuk zárni az ajtókat éjszakára. Bármi történhet. De nem jött ki elköszönni. Gyanítottam, hogy éberen figyel, de nem szóltam neki. Egyszerűbb volt így. A hátizsákomban néhány konzerven kívül két üveg víz volt és két pisztoly. A puskákat itt hagytam a Kölyöknek. Beültem a terepjáróba, és elhajtottam. Lassan haladtam, a mély hóval még ennek az autónak is meggyűlt a baja. Amikor vagy egy órára lehettem a tanyánkról már, úgy tűnt elakadok. Átgondoltam a lehetőségeket. A kerék csak köpködte maga alól a havas földet, a műszer szerint odakint 7 fok mínusz volt, és arra, hogy valami jószándékú fickó kirángat a kátyúból, nem sok esélyem volt. Ütemesen előre-hátra kezdtem hintázni az autóval, rükverc-egyes, rükverc-egyes... Végül nagy nehezen kikecmeregtem, és folytattam az utamat. A visszapillantó tükörben úgy tűnt, árnyak mozdultak meg az erdő szélén, alig 30-40 méterre onnét, ahol alig egy perce még azzal szenvedtem, hogy valahogy kiugrasszam a kereket a mély hóból.