Eszembe jutott, hogy megnézem, mi történt az autómmal, de valahogy olyan hálás voltam ennek a Volvónak, hogy elhozott a kórházból, hogy vele maradtam. Amikor megérkeztem a tisztásra, a nap már lemenőben volt. Az erdészház romjai füstölögtek, de nem arra figyeltem. A fiút kerestem. A srácot, akit életben hagytam. Kiszálltam az autóból, a nyomokat kezdtem vizsgálni. Igyekeztem nem tudomást venni a hullákról. A srác nyomai elég tisztán kivehetők voltak. Visszaültem a kocsiba, és amíg lehetett, autóval mentem utána. Szerencsém volt. Vagy inkább neki. Egy fa tövében ült, nem tudom, mióta. Merev tekintettel bámult maga elé, a jó és rossz emlékek, a magány, a félelem, ez mind ott kavargott a tekintetében. Megkönnyebbültem, nem tudom, miért. Talán mert nem arra gondoltam, hogy végül a legártatlanabbal bántam el a legkeményebben. Megálltam előtte, kiszálltam. Leguggoltam mellé. Rám nézett, kérdőn.
-- Gyere -- mondtam.
Jött. Hálásan, a halál torkából megmenekülők hálájával. Nem szólt semmit, csak a kezét melengette az autóba beáramló meleg levegőben. Kicsit rossz érzésem volt. Tudtam, hogy ez a kölyök mostantól úgy fog követni engem bárhova, mint egy kutya. És tudtam, hogy -- bár neki is haszna van belőlem -- ezt ki is használom. Ki kell használnom, mert míg erőre nem kapok, egyedül nem fog menni. Étel kell most, víz, és egy hely, ahol pár napig pihenhetek. Őr már van.
