A következő hetekre alig emlékszem. Meghalt körülöttem mindenki, az anyám, az apám -- testvérem szerencsére nem volt --, a barátaim. Senki nem hitte volna el, ha elmondom a történteket Mariannal, de ez jól is jött, mert nem is tudtam volna elmondani. A reménytelenségen, amikor az általam ismert civilizáció napok alatt hullott szét, valahogy azért átütött az emlék, ahogy vicsorgó-hörgő vadállatként támad rám az első áldozata ennek az egésznek, úgyhogy fegyverrel aludtam, és elkezdtem felhalmozni mindenfélét, amiről tudtam, hogy jól jöhet. Életemben először voltam igazán hálás a kiképzésemért. Pontosan tudtam, mire lesz szükségem, és meg is szereztem. Hol könnyűszerrel, hol nehezebben. De tudtam, hogy minél többet várok, annál nehezebb lesz. Amikor eltemettem azokat, akiket el kellett temetnem, beültem az autóba, és elhajtottam a városból. Az agyam működött. Olyan voltam, mint egy gép. Tudtam, mit kell tennem, hogy életben maradjak a következő napokban, hetekben. És ez éppen elég is volt.