Csönd volt körülöttem. Haver már arrébb húzódott, lehasalt, fejét a két mellső lába közé fektette, és onnan nézett. Néha halkan nyüszített, de nem jött közelebb. Lehunytam a szememet, és egy régi-régi nyár jutott eszembe, még a lány haját is éreztem. És emberek voltak mindenütt, idegesítő, önző, buta emberek, akiknek a hiánya -- ki gondolta volna! -- fájóbb lett, mint bármi. Elaludtam, mert mikor újra kinyitottam a szememet, sötétedett, Haver nem volt ott, elment élelmet szerezni talán. Nem voltam messze, tudtam, éreztem, hogy ha még egy kilométert, vagy tizet, megteszek, egy kanyar után meglátom a komor erdőt, a hatalmas fenyőkkel, a tavat, a kis házat, amit az úton apró darabokból raktam össze. Szerettem volna odaérni, megpihenni, visszakapni egy órát legalább abból, amit egész életemben kerestem, és amit csak a baj beköszönte után, és akkor is csak egy-egy napra, a Bakonyban találtam meg. A békét és az elégedettséget, hogy nem rajtam múlik innentől kezdve. Hittem, hogy ha odaérek Északra, megkapom.
És most itt fekszem, csak mert egy órára figyelmetlen voltam, talán az örömtől, mert éreztem, hogy lassan hát mégis odaérek, itt fekszem, körülöttem egy pár rohadék teteme, foguk közt még mindig cafatok lógnak, amiket belőlem téptek ki. Itt fekszem, lassan elvérzek, és most már lassan se haladok.
