Aftershock

Amikor visszaértem a Bakonyba, mindent ugyanúgy találtam, csak a romok már nem füstölögtek. Gyönyörű volt az erdő, szomorúan, szuvas fogként ásított a tisztás a szénné égett faházzal. Valahogy nem bírtam elviselni a látványát, de nem akartam elmenni onnét, nem tudom, miért. Hátat fordítottam neki, lementem a patakhoz, ahol a halakat fogdostam még akkoriban. Folytak a könnyeim, sirattam a múltat, de milyen nevetséges, édes Istenem, milyen múlt volt az? Nem voltál egyedül, felelte egy hang. Igaz. És amikor felnéztem, Haver ugyanúgy ült előttem, a patak másik partján, mint amikor először láttam, méltóságteljesen, feszülten figyelt. Így méregettük egymást egy darabig, ő nem hitte el, amit lát, én nem hittem el, hogy van még gondviselés. Aztán előszedtem a hátizsákomból egy konzervet, letettem magam mellé. Lassan elindult felém, láttam rajta, hogy éhes. És amikor belegázolt a patakba, megmozdult mögötte vagy mellette a bokor, nem tudom már, és egy rohadék rontott elő, de olyan gyorsan, hogy szinte reagálni sem volt időm, a kutya pedig nem volt felkészülve rá, nekem cikáztak a gondolataim, hogy mi van, már lesben is tudnak állni, mit csináljak, puskával vagy pusztakézzel, vagy hogyan oldjam meg? Nem fogom még egyszer elveszíteni Havert, ha beledöglök sem fogom.