HTML

Aftershock

Történetek a világvégén túlról.

Friss topikok

  • BB88: Crossover! (2012.06.30. 22:43) N031
  • BB88: Szegény fickó. Éli az életét a zombiktól hemzsegő környéken, minden lépésére figyel, retteg és ha ... (2012.06.01. 19:41) N016
  • Zuz: +1 fakje (2012.05.31. 20:11) N014
  • BB88: Kezdődhetne már az új évad, izgalmas résznél lett vége az előzőnek. (2012.05.28. 17:10) N013
  • Zuz: ,,Az apokalipszis számára az igazi szabadságot hozta el. Ezért volt mindenkire sokkal veszélyesebb... (2011.11.22. 12:24) N008

Linkblog

18

2009.12.31. 07:08 AfterMárton

Elegem van a konzervből. Nem tudom, hányadik hete lehettem az új lakomban, amikor egy reggel, kezemben konzervnyitóval (ami óriási kincs) álltam, és csak nézegettem, forgattam egy babfőzeléket. Aztán visszatettem a polcra, és arra gondoltam, hogy ha most nem szedem elő a horgászfelszerelésemet és megyek le a patakhoz, akkor lehet, hogy sosem fogok, mert beleszürkülök a világvégébe. Pedig hideg volt nagyon már, a tavak tán be is fagytak. Összeszedtem az akaraterőmet (ez az egyik legnezebb dolog monstanság), bepakoltam a dolgokat egy táskába, és elindultam. Nem jártam sikerrel, persze. Hiába dobáltam a műcsalikat, mindenfélét kipróbáltam, semmi sem történt. Mégis lelkesen, kipirult arccal érkeztem haza, és gondolatban a holnapi napon bevetendő technikákat vettem sorra, és nem jutott eszembe, hogy az erdőben egy csomó rohadék kószálhat. Nagyszerű nap volt, még a bab is ízlett végül.

Szólj hozzá!

17

2009.12.30. 01:35 AfterMárton

Az első telemet egy faházban töltöttem. Egy terepjáróval, benne rengeteg élelemmel, gyógyszerrel, lőszerrel és üzemanyaggal a Bakonyba indultam. Szereztem térképeket, igyekeztem értelmesen megválasztani a helyet, ahol meghúzom magam a télre. Közel akartam lenni egy nagyobb településhez, hogy ha bármi eszembe jut, legalább megpróbálhassam beszerezni. Szerettem volna, ha valami folyóvíz van a közelben, és mégis, amennyire lehet, rejtett helyen akartam lenni. Többnapos keresgélés, úttalan utakon történő araszolás után végül megérkeztem egy elhagyott erdészlakhoz. Azokat a napokat, amik mögöttem voltak, senkinek nem kívánom. Egyedül éjszakázni a kihalt országút mellett, csatangoló rémségek között, melyek nagy része lehet, hogy csak a képzeletem játéka volt, maradékuk pedig egyszerűen állatok elsurranó képei, de amiket én mégis valaha volt emberek eltorzult maradványainak láttam... Mégis tudtam, hogy helyesen döntöttem, és jó volt magam mögött hagyni a civilizáció romjait. Az erdészházban nem találtam senkit és semmit a berendezésen kívül. Élelem nem volt. Miután nagyjából meggyőződtem róla, hogy a ház és a környék biztonságos, a fürdőszobába siettem. Megnyitottam a csapot. Nem tudom, az Isten miért kímélt meg, és miért volt velem most is -- talán mert viszonyunk eladdig kimerült abban, hogy vagy szidtam vagy megköszöntem neki valamit, de sosem kértem. Egy-két köhögés után megindult a víz. Mivel nem tudtam, meddig lesz így, a magammal hozott kannákat teletöltöttem, a kádat is, meg minden lábost, amit találtam. Úgy néztem, jó háromszáz liter vizet halmoztam fel. És még volt a csapban. Megnyugodtam. A kocsit letakartam gallyakkal, mindent behordtam a nappaliba. Fejszét vettem elő, és nekiláttam tüzelőt gyűjteni. Tudtam, hogy a tél nem végez velem.

Szólj hozzá!

16

2009.12.29. 07:05 AfterMárton

Vidéken még akkor is más a világ, ha éppen a városi nyüzsgés nem jellemző még Budapestre sem. A városban mindig vannak zajok, zörgés. Sikolyok egyre ritkábban. A városban azt hiszed, minden ott van, amire szükséged lehet, vidéken mindenért meg kell dolgozni. De a városban minden egyes megtett lépés veszélyes. Nem tudsz elég óvatos lenni. Amikor egyszer egy sima Tescót akartam megcsinálni, minden olyan békésnek tűnt. Majdnem elfelejtettem, hogy nem az. Mentem befelé, még egy kocsit is akasztottam odakint. Óvatosan lépkedtem végig a sötétbe borult áruházon. A sörétes puskámat a táskatartóba tettem. Surrogott a kerék, ilyen hangot azelőtt sosem hallottam. Nem csoda. Ennyire egyedül Tescóban nem volt még senki. Amikor megláttam magam előtt a sajtos pultot, megdobbant a szívem. Büdös volt, de érintetlen. Tudtam, hogy ma jót vacsorázok. És ekkor véletlenül nekitoltam a kocsit egy magazinos állványnak. Apró zörej. Ijedten álltam meg, egyik kezemmel a kocsit tartva kirántottam a puskát. Kaparászás valahonnan. Aztán megláttam. Pénztáros vagy árurakodó lehetett valaha, ma már csak egy dühöngő vadállat. Véres inge volt, eltorzult arca. Lassan mászott felém, lehet hogy eltört a lába valamikor. Céloztam, és ekkor valami hideg nyugalom szállt meg. Ha lelövöm, menekülnöm kell, szinte biztos. Hangos lesz, idecsődíti a többit. És nem lesz sajtom. Lassan, hogy lásson, elindultam a konzervek felé. Szerencsére volt még egy csomó, a hozzám hasonló túlélők -- ebből is látszik, hogy sokan már nem lehettünk -- nem nyúltak szinte semmihez. Egy zacskóba szórtam 4-5 babgulyást, összefogtam a zacskót és vártam. Amikor feltűnt a zombi, ütöttem. Csöndes puffanással nyílt szét a feje. Még egyet odacsaptam. Elhasalt, csend. Vártam pár percet. Nyugalom helyett pánik tört rám. Összehordtam a kocsimba mindent, amit értékesnek találtam, és elmenekültem. Sosem volt még ilyen jó bezárni magam mögött az ajtót otthon.
De vidéken más. Nehéz, de ha tudod, mit akarsz, meg tudod csinálni, mert legalább kiszámítható egy-egy nap. Legalábbis sokáig azt hittem.

Szólj hozzá!

15

2009.12.28. 07:26 AfterMárton

A rendelkezésemre álló élelem nem gyorsan, de kíméletlenül fogyni kezdett egy napon. Nem tudom megmondani, azért-e, mert valóban nem volt sok, vagy azért, mert egy idő után egyszerűen nem mertem elmenni a lerobbant, sötét Tescókba érte, vagy mert tudat alatt már mást akartam akkor: útra kelni, elmenni a városból. Olyan helyen és úgy élni, ami nemcsak a máról és a holnapról szól, hanem egy kicsit olyan, mint régen: van benne jövő. Gyors felmérés alapján úgy tűnt, két hétre való élelmem van. Az még akkor is kevés lenne, ha a terv már körvonalazódott volna. De ekkor még szó sem volt ilyesmiről, csak azt tudtam, hogy el akarok menni. Hogy elegem van a félelemből, hogy ha a szél meglibbenti éjszaka az ablakom előtt álló fenyő ágait, rémülten kapok fegyver után; hogy soha nem tudom, másnap nem halok-e meg; hogy azon a helyen élek, ahol azelőtt is, és ahol minden egyes pillanat arra emlékeztet, ami soha nem jön már vissza. Mennem kellett innen, menekülni. Azt hiszem, ezek voltak azok a napok, amikor végül elfogadtam, hogy nem álmodom és nem őrültem meg. Hogy ez mind valóság, és nekem ebben a vaóságban kell helytállnom. Papírt és ceruzát vettem elő és tervezni kezdtem. Először leltárt készítettem. Legfontosabb tételem a lőszer és az üzemanyag volt. Komor elégedettséget éreztem.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása