Aftershock

Szerette, ha Mr. N-nek szólítják. Nem mintha nem lett volna normális neve, de úgy érezte, a Mr. N-t körüllengi valami titokzatos, és különben is, Facebookon meg a többin ez pont elég is volt. Ismerőse nem sok volt, barátja annál kevesebb. Mindenki kerülte, kiskorában mert nem unta el kitépni a tizedik légy szárnyát is, középiskolában mert már nem elégedett meg a legyekkel. Aki nem tudta róla, hogy szabadidejében mit csinál, az is elhúzódott tőle. Főleg a lányok. Azok egyenesen gyűlölték, ő legalábbis így érezte, és ennek megfelelően ő is meggyűlölte a lányokat. És, ami azt illeti, mindenkit. Kamaszkorát úgy élte le, hogy gyűlölt és készült, hogy bosszút álljon. Olvasott, tanult, gyakorolt. 25 éves korára meglepően képzett volt a fegyverek, az anatómia, a verekedés terén. Amikor először próbálta ki élesben, olyan izgatott volt, mintha randira készülne. Egy hajléktalant szemelt ki magának, hetekig követte, aztán egy éjjel egy sötét mellékutcában belekötött és agyonverte. Soha olyan boldog mosollyal nem ült le este a számítógép elé. És még 2 év hátravolt addig, míg igazán el nem jött az ő ideje. Míg a vírus le nem csapott.

Sokan sokféle módon haltak bele. Volak olyanok, akik túráztak valami Isten háta mögötti helyen, és így vészelték át az első hullámot. Az elsőt, amikor már meghaltak annyian, hogy megszűnjön a rend, de még éltek elegen, hogy bajt csináljanak. Mikor ezek visszatértek, megdöbbenni sem volt idejük, mert meghaltak: egy hülyegyerek agyonverte őket egy darab vascsővel, csak mert tetszett neki valami, ami az illető övén függött; vagy elütötte egy autó, amit valami kábítószertől bódult agyú fickó egy sarokkal odébb kötött el. Voltak, akik egyszerűen feladták, és a szájukba vették a fegyvert. Persze nagy részükkel a betegség végzett, válogatás nélkül. Kórházakban, óvodákban, iskolákban, munkahelyeken, utcán. Válogatás nélkül csapott le, órák vagy napok alatt egész városokat írtott ki. Nem volt segítség, az orvos az egyik percben még egy haldokló fölé hajolt, a másikban a fél tüdeje már felmondta a szolgálatot, a harmadikban halott volt. Az ember azt hinné, hogy elért valamit, és a katonaság, a rendőrség, az egész rendszer kitart, válogat és megőrzi a rendet. Nem így történt. Mert nem volt olyan élő ember az egész bolygón, aki ne kapta volna el a betegséget -- vagy ne halt volna meg szinte mindenkije, akit valaha ismert: család, barátok, kollégák. És mert ember volt mind, nem vethetjük a szemükre, hogy elhagyták a posztjukat, magukkal vagy a gyászukkal törődtek. És így végül percek alatt dőlt romba minden.

A csillagok, melyek több millió éve nézik hidegen, rendületlenül, ahogy ezen a véletlen bolygón az élet mindennapos harcát vívja, hol magával, hol az elemekkel, de eddig mindig győztesen kerülve ki a harcból, ezek a csillagok most talán a szokásosnál sűrűbben pulzáltak. Lehet, hogy csak a férfinak tűnt úgy, aki egy domboldalon ülve bámulta az éjszakai égboltot, és melankolikus hangulatában tőlük is együttérzést remélt. Tudta, hogy lassan itt az ideje visszavonulni, de nem volt hozzá kedve. Furcsa módon a Csillagok háborúja jutott eszébe. Ott is hunyorogtak a csillagok. Akkoriban úgy gondolta, az ilyen dolgok miatt jobb, mint bármilyen másik film. Az ilyen apróságok miatt.

Szórakozottan egy kavicsott vett a kezébe, és az előtte lustán hömpölygő folyóba dobta. A loccsanásra a mellette fekvő hatalmas kutya felkapta a fejét. Feszülten nézett körül. A férfi megvakarta a fülét.

-- Nem, ma nem jönnek. Valamiért azt hiszem, ma nem.

Nehézkesen felállt, még egy pillantást vetett az égre, és elindult a mögötte pár száz méterre álló házba. Ideje lefeküdni. Rengeteg dolga van holnap.