Aftershock

 "Azt hittem, meghaltál". Ennél ostobább mondatot ha akarok se tudok kitalálni, mégis képes voltam kimondani. Nem válaszolt. Felkapta a fejét. Mondanám, hogy rám nézett, de nem néznek ezek sehova, vagy mindenhova egyszerre, nem tudom. Horkantott. Mariann soha nem horkantott. Persze nem Mariann volt már. Ma sem tudom, mik ezek, de már nem érdekel. Miután szétlőttem a fejét annak a lénynek, aki napokkal korábban a szerelmem volt, olyasmit tettem meg, ami után semmi nem lesz nehéz soha többé. Rám vetette magát, karmolt, harapott. És hörgött. Az a kurva hörgés, azt mindegyik ugyanúgy csinálja. Lerúgtam magamról, de már megint rajtam volt. Elképesztő gyorsan mozgott, és rohadt erős volt. Okos nem. Előhúztam a puskát, céloztam.

Azzal a puskagolyóval magamból is kilőttem egy darabot, bele Mariann fejének szétrobbanó darabjaiba. Legalább vele haltam meg egy kicsit. Eltemettem, és hazamentem. És ettől kezdve szabadabb voltam, mint bárki bármikor ezen a földön. Mert nem volt már lelkiismeret, szánalom vagy bánat. És remény sem. És ez nagyon jól tud jönni, amikor keménnyé válik a helyzet. Márpedig ettől kezdve elég sok cudar dologgal találkoztam.

Este, amikor nem bírtam tovább menni -- pedig órákra voltam csak a várostól --, lerogytam a földre. Csak pár perc, egy óra esetleg, és megyek tovább. Szürreális volt az egész. Nem volt térerő, minden néma körülöttem, és halott kedvesemet cipelem, aki két nappal ezelőtt még nevetett, vagy lőtt, vagy tervezte a holnapot, vagy épp a farkamat markolászta.

Két órával később, még mindig az erdőben, a teher egyszerre megakadt, a kötél élesen vágott a vállamba. Dühösen fordultam meg, hogy lássam, miben akadt el a holttest, de amit láttam, arra nem voltam felkészülve. Mariann egy kidőlt fatörzsre támaszkodott, félig térdelő helyzetben, és hányt. Lefelé fordította a fejét, csapzott haja az arcába hullott.

 Amikor Mariann elkezdett köhögni, nem gondoltunk semmi rosszra. Már pár napja a tavaknál túráztunk. Mariann imádott vadászni. Persze én is, de egy lánynál -- főleg egy olyan szép lánynál -- ez talán szokatlan volt. Elkapott minket egy kiadós eső, és mire felállítottam a sátrat, bőrig áztunk. Másnap köhögni kezdett. Két nap múlva halott volt, és én hiába próbáltam telefonálni, a mobiltelefonok nem működtek, egyedül voltam, kint az erdőben, a szerelmem teteme vászonba csavarva feküdt előttem, én pedig ültem a földön, és azon járt az eszem, hogy hányszor beszéltünk vele arról, hogy régen, távol a civilizációtól, milyen egyszerű lehetett. Abban a pillanatban nem így gondoltam. A sátor köteleiből hámot csináltam, magam utám kötöttem a holttestet, és elindultam a legközelebbi város felé.