Este, amikor nem bírtam tovább menni -- pedig órákra voltam csak a várostól --, lerogytam a földre. Csak pár perc, egy óra esetleg, és megyek tovább. Szürreális volt az egész. Nem volt térerő, minden néma körülöttem, és halott kedvesemet cipelem, aki két nappal ezelőtt még nevetett, vagy lőtt, vagy tervezte a holnapot, vagy épp a farkamat markolászta.
Két órával később, még mindig az erdőben, a teher egyszerre megakadt, a kötél élesen vágott a vállamba. Dühösen fordultam meg, hogy lássam, miben akadt el a holttest, de amit láttam, arra nem voltam felkészülve. Mariann egy kidőlt fatörzsre támaszkodott, félig térdelő helyzetben, és hányt. Lefelé fordította a fejét, csapzott haja az arcába hullott.