"Azt hittem, meghaltál". Ennél ostobább mondatot ha akarok se tudok kitalálni, mégis képes voltam kimondani. Nem válaszolt. Felkapta a fejét. Mondanám, hogy rám nézett, de nem néznek ezek sehova, vagy mindenhova egyszerre, nem tudom. Horkantott. Mariann soha nem horkantott. Persze nem Mariann volt már. Ma sem tudom, mik ezek, de már nem érdekel. Miután szétlőttem a fejét annak a lénynek, aki napokkal korábban a szerelmem volt, olyasmit tettem meg, ami után semmi nem lesz nehéz soha többé. Rám vetette magát, karmolt, harapott. És hörgött. Az a kurva hörgés, azt mindegyik ugyanúgy csinálja. Lerúgtam magamról, de már megint rajtam volt. Elképesztő gyorsan mozgott, és rohadt erős volt. Okos nem. Előhúztam a puskát, céloztam.
Azzal a puskagolyóval magamból is kilőttem egy darabot, bele Mariann fejének szétrobbanó darabjaiba. Legalább vele haltam meg egy kicsit. Eltemettem, és hazamentem. És ettől kezdve szabadabb voltam, mint bárki bármikor ezen a földön. Mert nem volt már lelkiismeret, szánalom vagy bánat. És remény sem. És ez nagyon jól tud jönni, amikor keménnyé válik a helyzet. Márpedig ettől kezdve elég sok cudar dologgal találkoztam.
