Aftershock

Lassan lépkedek a sötét utcán. Bakancsom talpa alatt néha megcsikordul egy kavics, mintha fájna neki. Nedves tenyeremből a puska minduntalan ki akar csúszni, ezért még erősebben markolomm. Lázam lehet, eddig azt hittem, melegem van, pulóver, kabát, de nem. Nem baj, ha találok antibiotikumot és kitisztítom a sebet, a láz is eltűnik. De messze vagyok még. Törjek föl egy autót? Ésszerűnek tűnik, de félek. Nem tudom, mitől, a zajtól, attól a pár perctől, míg a zárra kell koncentrálnom, és nem nézhetek magam mögé? Botorkálok tovább. A hideg szél néha utat talál a ruhámba, jól esik. Felhő kúszik el a hold előtt, ilyenkor vaksötét lesz. Mit nem adnék azért, ha reggelig várhatnék. Megtapintom a lábamat. Nem, nem fog menni. Oda kell érnem, márpedig nagyon hamar. Valami moccan mögöttem. Megfordulok, az előbukkanó hold egy bizonytalan, dülöngélő valamire veti sápadt fényét, mögülem mászott elő, valami sikátorból. Meghallott? Ne lőj, ne lőj, a zaj idevonzza őket. Az alak felém fordul, nő volt valaha, amikor még volt értelme ennek. Olyan, mintha szimatolna, de eddig ilyesmit nem vettem észre, most is csak képzelem. Dermedten állok, a véremmel együtt minden, amit valaha tudtam, akivé neveltek, cseppenként tűnik el belőlem. A mocsok közelebb jön, már itt van, meg tudnám érinteni. Nem lát, nem lát, sulykolom, de mi van, ha lát, semmit nem tudok ezekről, mi van ha csak szarakodik velem... Persze szarakodni csak nem tud már, az isten szerelmére, takarodj. Nem lélegzem. Megáll előttem, nem moccan, csak mint valami elmebeteg a régi világból, áll előttem, és előre-hátra himbálózik. És ekkor valahonnan, agyam rejtett zugából utat talál a világos gondolat: pánik. A legnagyobb ellenség. Másodpercek alatt tisztultak ki a gondolataim. Hangtalanul lehajoltam, valamit felkaptam a földről, és elhajítottam. Tompa puffanással ért földet, tőlem legalább 20 méterre. A mocsok lassan elindult arrafelé. Amikor jópár méterre volt már, csendesen továbbálltam. Ha pánikolsz, meghalsz. Újra megtanultam.