Persze csak hittem, hogy eltölthetek két hetet anélkül, hogy baj lenne. Egyszerűen nem fordítottam elegendő gondot arra, hogy a menedékem rejtve legyen, és keservesen fizettem meg a leckét. Az első napok jól teltek. Nem láttam senkit, a mocskokat sem. A lelkem is nyugodtabb volt, mint már évek óta, gondolom azért, mert hazamentem előtte.
Ám egy éjjel arra ébredtem, hogy nyikordul az ajtó. Felpattantam, kezemben a sörétes puskával kirohantam. Ebben a pillanatban repült be a molotov az ablakon, lángra lobbant a függöny. Tudtam, hogy vége, szinte mindenemnek vége... ha egyáltalán túlélem. Nem értettem semmit. Ha agyonütnek és elviszik a kajámat, vagy beköltöznek, az logikus lett volna. Ennek semmi értelme nem volt. Az ajtó tárva-nyitva, de élőlénynek nyomát se láttam. Magamra rántottam egy nadrágot és egy télikabátot, és kiléptem a már kifejezetten hideg éjszakába. És amikor megláttam a suhancokat, amint ott állnak velem szemben, félkörbe rendeződve, és gyermeki kegyetlenséggel figyelik égő házamat, és azt, amit okoztak, és engem, ahogy esetlenül forgolódok, megértettem, hogy miért nincs logika abban, amit tettek. Mert gyerekek voltak. És ne higgye azt senki, hogy van rosszabb, mint féküket vesztett kölykökkel összeakadni. Nem tudsz velük beszélni, nincsenek érvek. Ha a hatalomtól, az erőtől való félelem kontrollja megszűnt, bármire képesek. Ezek legalábbis ilyenek voltak. Kibiztosítottam a puskát.
