Aftershock

Lassan haladtunk. Nem tudom, milyen évszak volt (és ebből eszembe jutott, hogy út közben valami egyetemi város könyvtárában meg fogok állni és tengerészeti könyveket is be fogok szerezni, meg csillagászatit is, muszáj), de elég hamar sötétedett már. Haver mellettem ült, a benzinmutató az "F"-en, a hatalmas teherautó lassan vánszorgott előre. Errefelé ritka volt az üres szakasz a sztrádán, mindenfelé autóroncsok. És óriásira nőtt gaz. Amikor még normális volt a világ, sokszor bosszankodtam, hogy sárga villogós autók foglalnak el egy-egy sávot. Karbantartók. Most mit nem adtam volna egy ilyen bosszúságért... De nem voltak karbantartók, nem voltak traffipaxok, 200-zal száguldó agresszív barmok, idióták, akik 40-nel mennek a belső sávban. Nem volt semmi, csak elhagyott autók, tetemek, és óriási gaz, a természet gyógyította magát. Először kiirtotta a kórokozókat, és most eltünteti a sebeket. És ez nagyon nyomasztó volt. Nem volt itt helyem, véletlenül vagyok itt, a nagy egésznek, Istennek vagy bárminek nem ez volt a terve. Amikor a valaha emberlakta vidékeken háborítatlanul tör előre a természet, akkor nincs helye teherautónak. És benne nekem. És mégis élni akartam, pedig semmi és senki nem akarta, hogy éljek. Lassan haladtunk.