Végül a lehető legfurább -- és legszörnyűbb -- módon találkoztam újra egy emberrel. Ezúttal sajnos nem volt álom vagy képzelgés. A kihalt autópályán kerülgettem a roncsokat, egy hosszabb szakaszon érezni akartam a sebességet -- már amennyire a megpakolt, utánfutós kisteherrel ez lehetséges --, és elémtámolygott, valahonnan, én pedig elütöttem, repült, elém esett, de még mindig túl gyorsan mentem, a tehetetlen járművel kanyarodni se tudtam, átmentem rajta, a fején, szinte hallottam a reccsenést, ez képzelgés volt, tudom, de jaj, azóta is hányszor riadtam erre a zajra, nem tudom, honnan került elő, hol volt addig, de esélyem nem volt kikerülni, és átkoztam az egész életet, a sorsot, hogy miért, miért, hát sosem lesz egy perc nyugtom, alig mertem odamenni, megnézni, mit tettem, aztán hánytam, beültem a kocsiba, és elindultam újra, hazafelé, vagy északra, de lehet, hogy a szívem mélyén mindig az volt az otthon, nem tudom, de mentem, mögöttem az öregember teteme, mentem, mert mindig újra elindulok.