Aftershock

Tulajdonképpen le sem kellett játszanom a kazettát ahhoz, hogy tudjam, valami nagyon nagy baj van. Már önmagában az a tény, hogy alig emlékeztem, mikor és miért szereltem fel, árulkodó volt. Bevillant a kép, ahogy tökrészegen, egy sámlin állva idétlenkedek. Magam ellen. Ez olyan ijesztő gondolat volt, hogy tényleg eszembe jutott, belehajítom az egész vackot a tengerbe és szedem a sátorfámat, magam mögött hagyom Toscanát is, ahogy Magyarországot. De tudtam, muszáj ezzel is szembe néznem, ha nem teszem, újra kezdődik. A filmen hosszú ideig semmi nem látszott, aztán egyszer csak megmozdult a bokor a konyhaablakban, és egy alak lépett elő. Én voltam az. Ügyesen nyitva hagytam magamnak az ablakot, hogy be tudjak jönni, tudjak tenni-venni a konyhában, hogy amikor másnap a másik énem kijön, észrevegye a nyomokat, és -- szerencsétlen bolond -- azt higgye, nincs egyedül. Mégsem éreztem magam őrültnek, hiába láttam a felvételt, hiába vált minden napnál is világosabbá. Nem, nem voltam bolond. Csak magányos, olyan magányos, amennyire ember csak lehet. És agyam így próbált valami kiutat keresni. Csak nem győzhetett, saját maga fölött nem. A részsiker is szép eredmény.