Aftershock

Tulajdonképpen le sem kellett játszanom a kazettát ahhoz, hogy tudjam, valami nagyon nagy baj van. Már önmagában az a tény, hogy alig emlékeztem, mikor és miért szereltem fel, árulkodó volt. Bevillant a kép, ahogy tökrészegen, egy sámlin állva idétlenkedek. Magam ellen. Ez olyan ijesztő gondolat volt, hogy tényleg eszembe jutott, belehajítom az egész vackot a tengerbe és szedem a sátorfámat, magam mögött hagyom Toscanát is, ahogy Magyarországot. De tudtam, muszáj ezzel is szembe néznem, ha nem teszem, újra kezdődik. A filmen hosszú ideig semmi nem látszott, aztán egyszer csak megmozdult a bokor a konyhaablakban, és egy alak lépett elő. Én voltam az. Ügyesen nyitva hagytam magamnak az ablakot, hogy be tudjak jönni, tudjak tenni-venni a konyhában, hogy amikor másnap a másik énem kijön, észrevegye a nyomokat, és -- szerencsétlen bolond -- azt higgye, nincs egyedül. Mégsem éreztem magam őrültnek, hiába láttam a felvételt, hiába vált minden napnál is világosabbá. Nem, nem voltam bolond. Csak magányos, olyan magányos, amennyire ember csak lehet. És agyam így próbált valami kiutat keresni. Csak nem győzhetett, saját maga fölött nem. A részsiker is szép eredmény.

Amikor végül derengeni kezdett az igazság, nos, akkor italhoz nyúltam újra. Csak ezzel az volt a baj, hogy egy-egy pohár semmire sem volt elég, attól csak élénkebbek lettek az emlékek, de ilyenkor már benne voltam, hadd menjen, és addig ittam, amíg eléggé el nem tompultam ahhoz, hogy ne gondoljak az egészre. Reggelenete úgy ébredtem, mint aki saját magát hányta ki, kívül-belül utáltam magamat, de hamar rájöttem arra is, hogy ez is relatív, ha nincs senki, aki utáljon, akkor olyan mindegy, hogy én utálom-e magamat. Márpedig nagyon úgy festett, hogy nincs senki, a nyomok pedig... Hát igen, a nyomok. Azokat valaki vagy valami márpedig maga után hagyta, ez nem kérdés. És még mindig, ritkán, de még mindig fel-feltűntek. De már kedztem sejteni az igazságot. Amikor aztán a konyhában egy videokamerát találtam, ilyen kis apró jószágot, ügyesen az ajtó fölé erősítve, jeges rémület vett erőt rajtam. No nem azért, mert arra gondoltam, valakik figyelnek: sokkal inkább mert tudtam, hogy én szeretlem oda valamikor, valamiért azt a kamerát. Remegve csatlakoztattam a laptophoz. A generátor zúgott, én pedig rányomtam a lejátszás gombra.