Aftershock

Amikor végül derengeni kezdett az igazság, nos, akkor italhoz nyúltam újra. Csak ezzel az volt a baj, hogy egy-egy pohár semmire sem volt elég, attól csak élénkebbek lettek az emlékek, de ilyenkor már benne voltam, hadd menjen, és addig ittam, amíg eléggé el nem tompultam ahhoz, hogy ne gondoljak az egészre. Reggelenete úgy ébredtem, mint aki saját magát hányta ki, kívül-belül utáltam magamat, de hamar rájöttem arra is, hogy ez is relatív, ha nincs senki, aki utáljon, akkor olyan mindegy, hogy én utálom-e magamat. Márpedig nagyon úgy festett, hogy nincs senki, a nyomok pedig... Hát igen, a nyomok. Azokat valaki vagy valami márpedig maga után hagyta, ez nem kérdés. És még mindig, ritkán, de még mindig fel-feltűntek. De már kedztem sejteni az igazságot. Amikor aztán a konyhában egy videokamerát találtam, ilyen kis apró jószágot, ügyesen az ajtó fölé erősítve, jeges rémület vett erőt rajtam. No nem azért, mert arra gondoltam, valakik figyelnek: sokkal inkább mert tudtam, hogy én szeretlem oda valamikor, valamiért azt a kamerát. Remegve csatlakoztattam a laptophoz. A generátor zúgott, én pedig rányomtam a lejátszás gombra.