Hamar kiszúrtam a vezetőt. A főokost. Ráfogtam a fegyvert. Megkértem, hogy menjenek el. Hogy őszintén akartam-e, nem tudom. De úgy viselkedtem, mint egy civilizált ember. Még magyaráztam is, hogy tudok bánni a puskával, nincs esélyük, egyszerűen tűnjenek a picsába, és rendben leszünk. Röhögött. És itt követtem el egy hibát: nem gondoltam, hogy mögöttem is vannak, pedig rájöhettem volna, hiszen a molotovot onnan dobták be. És valahogy a közelembe került, és megszúrt. Nem volt vészes, azt tudtam rögtön, de el kellett látnom a sebet. Addigra eldöntöttem, hogy nem mehetnek el. Amelyik megszúrt, azt leütöttem, ez volt a leggyorsabb megoldás. És csak röhögtek, nem ijedtek meg, úgy látszik, tényleg kivetkőztek magukból. Ijesztő is lehetett volna, de addigra túl voltam ezen, és azzá a géppé váltam, akivé képeztek. Visszafordultam a többiek felé, a késes nyöszörögve feküdt a lábam előtt. Közelebb jöttek. A srácot, aki azt hitte, most ő a vezér, lőttem le először. Eltűnt a feje, összemocskolva a többieket. A kardot szorongató fiú egy pillanatra megtorpant, de rögtön utána rohamozni kezdett. Hasba lőttem, hogy lássák a többiek, hogy fáj, mert újra kellett töltenem a puskát, és ezzel időt nyertem. Most kezdtek elbizonytalanodni, és ha nem az vagyok, aki, talán megkímélem őket.
A leghátul álló, szemüveges, rémült srácon kívül senkit nem hagytam életben. Utána beültem a terepjáróba, és elhajtottam.
