Végül persze csak lementem. Az agyam úgy csinált, mintha sose lett volna testvérem, évek teltek el, mindenki úgy csinált. De a tudatalattim, vagy nem tudom mi, oda irányított, a nagy pinceajtóhoz. Este volt, az árnyékok megnyúltak, szép őszi nap végén jártunk, amikor egy pillanat alatt kúszik vissza a hideg és a nyálkás csöpögés. Ott álltam az ajtó előtt, rajta a lakat, kezemben a kulcs. Nem tudom, mit gondoltam, amikor felmarkoltam anyám kötényéből. Kinyitottam a lakatot. Az ajtó hangtalanul tárult ki, meglepően csöndes volt, azt hinné az ember, hogy egy ilyen régi pinceajtó, egy ilyen őszi délutánon legalább nyikorog vagy valami... Sötét volt odalent és förtelmes bűz áradt felém. Nem volt semmihez hasonlítható. Elindultam lefelé, azt hiszem, már itt elveszítettem a józan ítélőképességemet, vagy éppen most jött meg először hosszú évek után. Tudnom kellett, mi van, ki van odalent. Egy hét múlva elmegyek innen, kollégista leszek a gimnáziumban, és ha most visszafordulok, sosem lesz nyugtom. Leértem a lépcső aljára. Félhomály uralkodott a pincében, valahonnan szűrődött be fény, vagy itt égett a lámpa, nem tudom. Takaros rendben szén és még több tűzifa. És valami az egyik halom mögött megmoccant. El akartam futni, de képtelen voltam. Csak álltam ott, és vártam, hogy mi lesz, és az öcsémre gondoltam, hirtelen eszembe jutott, hogy van öcsém, de hol van? A valami elővánszorgott a farakás mögül. Két lábon állt, csont és bőr volt, tele sebhelyekkel, a feje több helyen rohadt már, az egyik szemgödre üres volt. Megmaradt szeméből értelmetlen, embertelen gyűlölet sugárzott. Rám vetette magát, és én nem mozdultam, az jutott eszembe, amikor utoljára halat fogott... És mielőtt hozzám érhetett volna, a falba vert kampóra kasztott lánc megállította. Ott kapálózott, hörgött előttem a testvérem, de nem tudott a közelembe férkőzni, mert a nyakába vetett vaskarika, amit valószínűleg az apám tett rá, megállította. Rettegtem, és egy pillanatra megnyílt előttem az a feneketlen űr, amiben a szüleim létezhettek már évek óta, megértettem, hogy védeni akartak mindkettőnket, de képtelenek voltak a végleges megoldást választani, és így mindenki csak szenvedett, de jót akartak. Már rohantam fel a lépcsőn, és soha ilyen hálás a gimnáziumnak nem voltam, elmehetek innen, és vissza se kell jönnöm, és ha egyszer elfelejtettem az öcsémet, még egyszer meg tudom tenni, csak akarnom kell.
És nagyjából sikerült is, míg Mariann meg ez a sok mocsok újra fel nem idézte az egészet. És most hazafelé tartok, hogy megtegyem, amit már réges régen meg kellett volna tennem.