Aftershock

Kicsit úgy éreztem, nem egészen az elképzeléseimnek megfelelően alakulnak a dolgok. Átrohantam Johan szobájába. A takarót lerúgta magáról, sütött a forróságtól, és mintha valakivel viaskodna álmában, úgy hadonászott. Lábának csonkját felszaggatta, lepedője csupa vér, szemében őrült tűz lángolt. És borzasztó erős volt, én legalábbis úgy éreztem, ahogy megpróbáltam lefogni. Az ajtóban addigra megjelent a család is. Először arra gondoltam, valami nyugtatót kéne beadni neki. Emlékeztem rá, hogy van a táskában, de mire megtalálom... Egyszerűbb megoldást válsztottam.
-- Vigye innen a gyereket! -- kiáltottam az asszonyra. Amikor hallottam, hogy becsukódik mögöttem az ajtó, leütöttem Johant. Utána visszafektettem az ágyba, és nekiláttam megvizsgálni. Nagyon vérzett, nagyon lázas volt -- és nagyon haldoklott.
 

Sötét van a nappaliban. A konyha beugrójában egy alak áll, nekem háttal. Nem mozdul, csak előre-hátra dülöngél. A kezében megcsillan valami. Késnek látom. Hangot nem ad ki, csak ez a monoton dülöngélés. Az ajtóra nézek. Zárva... Két gyors lépéssel odaugrok, és lefogom, éppen, mikor az újabb vágást ejtené a karján. A vér halkan csepeg a padlóra, az asszony szemében értetlenség. Amikor észerveszi a kezében a kést, ijedten eldobja. A sebei nem mélyek. És, ahogy ki tudom venni, a hegekből is van már pár régebbi. A fiú nem ébredt fel, úgy néz ki. Belököm a nőt a szobámba. Egy lepedőt szétszaggatok, bekötözöm vele a karját. Nem szól, bizonytalan léptekkel visszaindul a szobájába.
-- Várjon, ez így nem lesz jó -- szólok utána suttogva. A hátizsákomból előszedek valamit, aminek hosszú ujja van. -- Ezt vegye fel. Nem kell, hogy... -- Bólint, és eltűnik. Fáradtan ülök le az ágyra, hogy összeszedjem magam. Ekkor hallom meg a kiáltozást Johan szobájából.

Éjszaka. Odakint halkan, de folyamatosan zúg a szél. Idebent hűvös van, be kell fűtenem. Kinézek az ablakon. Üres. Nem jár egy görnyedt hátú alak sem odakint, végtagjait furán vonszolva. Nyugalom van. Ilyenkor mindig eszembe jut, milyen jó lett volna itt, még azelőtt... De mi ébresztett fel? Fülelek. Valami hallatszik kintről, a nappaliból. Lépések. Furák, csoszogók. Érzem, ahogy megfeszülök, ahogy minden lelassul, és -- a kiképzésnek hála -- tárgyilagosan elkezdem felmérni a környezetet. Mellettem egy puska és egy kés. Ha valami mocsok kószál odakinn, nem lőhetek, mert akár többen is lehetnek azóta a környéken. Felveszem a kést. A másodperc tört része alatt tudom, hol kell fogni, ha dobni akarom. Odakint csönd van. Lassan az ajtóhoz osonok, és fülelek. Megint a lépések. A konyhában van, bárki is az. Kihúzza a fiókot. Csörömpölés. Most! Feltépem az ajtót, és kilépek a szobába.

Az első nap bizakodó voltam, bár inkább nem mondtam el a családnak. Johan láza nem szökött fel újra, a sebéből rendszeresen szívtuk a cuccot. Úgy éreztem, kézben tartom a dolgokat. Nem tévedhettem volna nagyobbat. A Kölyök visszament a mi házunkba, csak késő délután jött vissza, ételt hozott. Amennyire lehetett, kitett magáért: többféle konzervet összekotyvasztott, száraz kenyeret is talált még. Sajnos, mióta Johan nem volt formában, megint alig volt kenyerünk. 1-2 órát maradt a Kölyök, aztán, amikor egy kicsit alábbhagyott a havazás, elment. Az asszony kisírt szemmel, idegesen, a kiborulás határán kóválygott a házban, de a gyerek meglepett. Csöndesen ült az asztalnál, néha beszélt is, néha bement az apjához. Erős kölyök volt. De az asszony nem tetszett, néha annyira messze járt, hogy talán azt sem tudta, hol van. És ha valami jó helyre vonult volna vissza ilyenkor, még örültem is volna. De van-e egy ilyen világ minden borzalmát, meg még többet is átélt léleknek olyan zuga, ahol béke van? Tekintetéből világosan kiolvastam a választ: nincs. Egy idő után azon kaptam magam, hogy nem szívesen hagyom egyedül a gyerekkel.