Aftershock

-- Hát, nincs mit tenni... Lássuk -- mondtam. Elindultunk. A mocskok rögtön felénk indultak, minden irányból. A nagy hó miatt lassan haladtunk, de szerencsére őket is akadályozta, sokuk néhol derékig süppedt. Erről eszembe jutott, hogy hányan indulhattak ide, és abból milyen kevés érkezhetett meg. De az autó legalább jól szerepelt. Néhol úgy tűnt, elakadunk, de valahogy csak kivergődtünk. Lassan elértük a telep végét. Utunk innen az erdőn vezetett keresztül, alig két sávos út, mellette közvetlenül a fák. És az úton tömött sorokban, ezrével jöttek.

-- Most mintha ritkulnának -- mondta később. Elhúztam a függönyt, és valóban úgy tűnt, meg lehet csinálni. Kinyitottuk az ajtót. A legközelebbi mocsok alig 20 méterre volt tőlünk. Levettem a cipőmet, hogy minél hangtalanabbul tudjak az autóhoz menni. Két fordulóval kivittük a zsákokat, amikbe a legfontosabb holmit pakoltuk. Utána felébresztettem a gyereket, és ahogy volt, takaróba burkolva őt is kivittem. Egyre többen lettek. Úgy tűnt, még nem kaptak szagot, vagy hangot, mert nem indultal el felénk. Az útra néztem, amerre mennünk kell. Hemzsegett a holtaktól.

-- Ez így nem fog menni. Előbb-utóbb ránk törnek. -- A Kölyök bólintott. A gyerek aludt a szobában, ahogy csak a gyerekek tudnak.
-- Mennünk kell, még ma éjjel. Összehordunk mindent az ajtóba, ami kellhet, és ha kicsit szellősebb lesz egyszer odakint, megyünk. Van jobb terved?
-- Nincs.
-- Akkor ezt fogjuk csinálni -- mondtam, és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy jó ez a terv. De muszáj volt valamit tenni, mert itt legföljebb napok kérdése, hogy végeznek velünk. Ha nem lettem volna ennyire elfoglalva a gondolataimmal, az érzéssel, hogy rajtam múlik, mi lesz, talán észrevettem volna a Kölyök komor tekintetét, a végzetes elhatározást a szemében, hogy ez egyszer ő lesz, akin megfordul a sorsunk. De nem vettem észre.

Egész nap nem történt semmi, csak egyre többen lettek, délutánra már olyan volt odakint, mintha valami szabadtéri koncertre gyülekeznének az emberek. Nem tudom, miért nem támadtak ránk. Régebben láttam olyat, hogy az utcán aránylag békésen csoszogó mocskok egyszercsak felkapták a fejüket, és egyszerre rohantak meg egy házat, ami látszólag némán, elhagyatottan állt. És előbb-utóbb bejutottak. És akkor jött a kiáltozás, aztán a néma csend. És elkezdtek kiszállingózni a házból. Az újonc általában órákkal később jött ki. Aki annyit hibázhatott, hogy levert valamit a polcról.

De most minket békén hagytak egyelőre. Persze, mi egyelőre nem is vertünk le semmit.

Mire a házhoz értünk, a Kölyök is észrevette a mocskokat. A függönyöket megigazította, hangtalanul kitárta az ajtót, és kezében a fegyverrel várt minket. Az alakok egyelőre, úgy tűnt, céltalanul kódorognak, a legközelebbi is vagy 100 méterre volt. Az autót megint közvetlenül a bejárat elé állítottam. Hangalanul beosontunk, bezártuk az ajtót, és figyeltünk. Azt hiszem, az állatok se szeretik őket, mert olyan némaság öntötte el a tájat, hogy egy-egy hörgés, nyögés egészen közelről hallatszott. A gyerek ugyanolyan szótlanul ült a konyhaszéken, mint az autóban. A Kölyök kérdő tekintetet vetett rám. Megráztam a fejem. Szerencsére megértette, nem kellett elmesélnem neki, hogyan haltak meg.

Amikor kiléptem az ajtón, valami természetellenes zúgást hallottam. Először azt hittem, csak a szél. A gyereket nem találtam a kocsiban. Gyalog indult el, érezte, tudta, mi történt, lassan lépkedett a hóban. Beugrottam az autóba és utána eredtem. Megálltam mellette, kiszálltam, és betettem a kocsiba. Nem szólt semmit, nem sírt, csak bölcs arcával nézett maga elé. Olyan tekintettel, amely többet látott már, mint amennyit kellett volna. A másik ház felé vettem az irányt. Megszokásból a visszapillamtóba néztem. És megláttam a mozgó alakokat, amint a sápadt fényben végtagjaikat vonszolva lassan, de kérlelhetetlenül jönnek. Hát végül csak ideértek.

Kezében egy kést szorongatott, és amikor szólni akartam neki, hogy ideje indulnunk, rám nézett, elmosolyodott, és a torkába döfte a kést. Halk, fuldokló kiáltást hallottam, majd ráborult férje tetemére. Nem léptem oda hozzá, nem akartam neki segíteni. Elegem volt mindenből és mindenkiből, gyűlöltem ezt a nőt ebben a pillanatban, és csak azt bántam, hogy ilyen könnyen ússza meg. Behajtottam magam mögött az ajtót és kimentem a gyerekhez. Meg kell adni, hogy van dramaturgiai érzékük a holtaknak is, mert valamiért ezt a pillanatot választották arra, hogy ezrével törjenek ránk.

Amikor beléptem a szobába, a nő Johan teteme fölött állt, mint egy szobor, merev arccal nézett le rá. Búcsúzkodott, de nem fogtam fel időben, hogy nemcsak a férjétől. Az egész élettől. És mindent, ami történt, megértek vagy elfogadok, de ezt az egyet nem tudtam azóta sem megbocsátani: hogy egyedül hagyta a gyerekét -- vagy ha úgy tetszik, a nyakamon.