Aftershock

-- Ezeken fogunk lemászni. Menni fog? -- Johan bólintott, bár láttam rajta, hogy nem biztos magában. Hát, ami azt illeti, én se voltam az. Fogalmam se volt róla, kibír-e minket, milyen lesz a fogása, egyáltalán, hogy mi fog történni. Arról viszont volt elképzelésem, mi lesz, ha maradunk, úgyhogy odakötöztem  a drótokat a legközelebbi kilincshez, a másik végét meg kihajítottam az ablakon.
-- Te mész előre -- mondtam neki. Arra gondoltam, hogy ha tériszonyos vagy valami, esetleg meggondolja magát, ha én már lent vagyok. De talán erőt ad neki, ha nem csak magát sodorhatja veszélybe. Elszántan odalépett az ablakhoz, megragadta a zsinórt, és elkezdett mászni lefelé. Pár másodperc múlva felsikoltott és lezuhant.
 

Amikor kinéztem az ablakokon, megnyugodtam egy percre. Úgy látszott, hogy a sok mocsok csak a bejárat felőli oldalon gyülekezett, a parkolóban csak pár lézengett, és azok is mintha a többiek keltette zaj felé igyekeztek volna. De legalább 5 méter magasan voltunk. A feladat egyértelmű: le kell jutnunk. Lemászni, úgy néz ki, nem tudunk. Amikor visszaindultunk az alsó szintre, hallottuk, hogy már bent vannak. Nem tartott sokáig eltakarítaniuk az útból a teherautót. Marad az ablak, méghozzá gyorsan.
-- Minden számítógépből szedd össze a tápkábelt, azokon fogunk lemászni. De gyorsan.
Én is elkezdtem összeszedni a zsinórokat. A vékonyabbakban nem bíztam, de úgy saccoltam, hogy ezek el fognak bírni minket. Johan összeszedte magát végre, és pár perc múlva elkezdhettem összekötözni a kábeleket. Odalent egyre hangosabbak voltak a mocskok, de egyelőre nem tűnt úgy, hogy elindultak volna felfelé a lépcsőn.

Johan valami teljesen értelmetlen, szinte komikus módon egy doboz mögé akart bújni. Nevettem volna, ha nem támad kedvem inkább valami kibaszott lángszóróval kirohanni és az összes rohadt szemétládát szarrá pörkölni, annyira szánalmas látványt nyújtott ez a szerencsétlen ember. Akiről, döbbentem rá, még mindig semmit nem tudtam, hogy miken ment keresztül, hogy jutott idáig... Odaléptem hozzá, megráztam a vállát.
-- Mostantól vagy azt csinálod, amit mondok, vagy itt hagylak. Világos? -- Reméltem, hogy ez hatni fog. Egy ideig kifejezéstelen szemmel nézett rám, aztán bólintott. Remegett, majdnem összeesett. Ekkor már rég tudtam, hogy nagyon nagy hiba volt magammal hozni. Átfogtam a vállát, és szinte magam előtt taszigálva a felső szintre indultunk. Reméltem, hogy ki tudok találni valamit.

A pánik... Ha az nincs, Johan talán még mindig él. Egyszerűen be kellett volna ugrani a teherkocsiba és elhúzni a francba. Ehelyett Johan visszarohant, valahova hátra a raktárba. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy beszállok és elhajtok. Léptei hangosan visszhangoztak. Több se kellett a sok rohadéknak odakint. Az autó himbálózni kezdett. Fogalmam se volt, hányan lehetnek, de a zajból, a lendületből ítélve sokan. Johan után eredtem. Valami mást kell kieszelni most már.