Aftershock

Végül úgy döntöttünk, hogy átköltöznek egy másik házba, de nem abba, ahol a készleteink egy részét tároltuk. Egy kieső, aránylag nagy házat választottak maguknak, én pedig nem szóltam, hogy nem jó ötlet, mert ha idejön valaki -- vagy valami --, az az épület nagyon útba fog esni. Nem szóltam, és riadtan vettem tudomásul, hogy nem bánom, hogy oda költöznek. Legalább időben tudni fogjuk, ha arról az oldalról jön a baj. A férfi egész ügyesnek bizonyult egyébként, tudott csapdát állítani, sőt egyik nap egy friss kenyérrel állított be. Isten tudja, hogy csinálta, de állítom, hogy soha előtte olyan jót nem ettem, és míg élek, nem fogok. Kiderült, hogy pék volt annak idején. Talált lisztet, meg valami savanyúságot, baktériumokról magyarázott, de a lényeg a kenyér volt. Azért megjegyeztem magamnak, hogy meg kell tanulnom tőle, hogyan kell kenyeret sütni. Hát igen. Megváltozott a világ.

Ezek hárman nem voltak túl régen ott, úgyhogy végül néhány nap után összeszedték magukat annyira, hogy meg tudjuk beszélni, hogyan tovább. Nekem folyamatosan az járt a fejemben, amit a városban láttam. Az a rengeteg mocsok... ha egyszer elindulnak errefelé, valamiért... De nem volt értelme szólni a többieknek. Ez a hely, úgy láttam, még mindig a legbiztonságosabb, az autó mindig kész az indulásra. De nem áltathattam magam tovább, igazából megszűnt az a fajta nyugalmam, ami többé-kevésbé végig megvolt, mióta úgy-ahogy berendezkedtünk itt. Éjjelente felébredtem minden zajra, nem szerettem, ha bárki egyedül kószál, folyamatosan feszült voltam. És idegesítettek az újak.