Aftershock

Volt baj elég. A városban soha nem látott mennyiségű mocsok jött össze, a hideg egyre keményebb volt, csúnyán fogyott a fánk, ráadásul a Kölyök megtalálta a túlélők legundorítóbb fajtáját, alig egy kilométerre az erdőben. Aránylag normális ház lehetett valamikor, talán valami helyi erdész vagy ilyesmi lakhatott benne. Most egy nő meg három fickó birtokolta. És valamiért foglyul ejtettek embereket. Sok szart láttam életemben, az előtt is, hogy kitört a baj, azóta meg pláne, de ezt egyszerűen nem tudtam megérteni. Az viszont jól jött, hogy különösebben nem érdekelt. Véget akartam vetni neki, hogy nyugalom legyen, ennyi az egész. A Kölyköt viszont megviselte, amit látott, és rájötem, miért: ha nem lövöm le a hülye haverjait, talán végül ők is effajta fickóvá váltak volna.

-- Menni fog, Kölyök? -- kérdeztem, amikor már csak vagy száz méterre voltunk a háztól. A lámpát bután égve hagyták, őrt nem állítottak. Kezemben a távcsöves puskával egy kidőlt fatörzs mögöt guggoltam. A fiú mellettem térdelt, kezében a sörétes puskát szorongatta. Bólintott.
-- Idefigyelj. Embereket fogunk ölni. Megpróbálom én csinálni a dolog nagy részét, de ha valamelyik fasz kiront és ránk jön, le kell lőnöd. Nem gondolkozni, nem szarakodni, bumm bele, valahova középre. És ne nézz a szemébe, úgy könnyebb. Még egyszer kérdezem: menni fog?
-- Igen, az istenit! -- Bólintottam. Felemeltem a puskát, és a célkeresztben megkerestem az ablakot.
 

Aggódtam a Kölyökért. A nap már órák óta lement, a felhős éjszakán vaksötét volt odakint. Én is csak egy gyertyát gyújtottam meg, és néha-néha elhúztam a függönyt, hogy kinézzek. Sok értelme persze nem volt, semmit nem lehetett látni. Már éppen elhatároztam, hogy körülnézek odakint, amikor megjött. Falfehér arccal, remegő térdekkel lépett be.
-- Mi történt? -- kérdeztem. Ha csak pár mocsokkal találkozott volna, az nem viselte volna meg ennyire. Lerogyott egy székre. Bezártam mögötte az ajtót. Adtam neki időt, újra ellenőriztem a függönyöket, nem látszik-e ki a fény. Odakint baljósan feljajdult az erősödő szél.
-- Szóval? Mondd el.
-- Újra... újra hallottam. -- Elkínzott tekintettel nézett rám.
-- Mit? -- Pedig tudtam a választ.
-- A sikolyt.
-- És elmentél megnézni?
-- Igen. -- Valami nagyon rossz érzés kerített hatalmába.
-- És megtaláltad?
-- Meg -- mondta. -- Oda... oda kell mennünk.
Nem tudom, miért, talán a tekintetéből olvastam ki, de tudtam, hogy igaza van. És azt is, hogy nem lesz jó vége. A mi világunkban soha semminek nincs jó vége.