Aftershock

Miután aránylag hamar felfogtam, hogy a dolgok így maradnak, elgondolkodtam, hogy mit csináljak hosszabb távon. Megfordult a fejemben, hogy véget vetek mindennek egy golyóval, de hát az valahogy nem jellemző rám. Ez van, lássuk meg, mi lesz. Menedék, víz, élelem. Ez a három dolog kell, és mindez hosszú távon. Konzervekkel kihúzom elég sokáig, víz is lesz talán. De hol üssem fel a tanyámat? Ezen komolyan el kellett gondolkodnom. Védhető legyen, elég nagy ahhoz, hogy ha bármiért nem tudom elhagyni, akor akár hetekre, hónapokra való cuccot is fel tudjak benne halmozni. Nem volna jó, ha meglátnák könnyedén -- és itt az élőkről beszélek elsősorban --, de messzebb se legyen egy nagyobb várostól mondjuk egy órányi autózásnál, sose lehet tudni, miért kell visszamenni. De ha autózok, akkor gázolaj is kelleni fog, azt odavnni, bárhol is lesz az ott, nagy autóval tudom csak. Tehrautó. De az meg nem elég mozgékony. Két autó kell. De először ki kell találnom, hova megyek. Mert ahol most vagyok -- egy pince, aminek az ablakából éppen látom az utcát -- nem ad elegendő biztonságot. Pedig aludni is szeretnék.

Élő embert megölni ebben a világban furcsa volt. Mint amikor az ember elfolyatott fölöslegesen több száz liter vizet valamiért. Pazarlás. De a szükség még parancsolóbb volt, mint addig bármikor. Egy nagyobb városhoz értem. Akkor már két napja nem ettem. A vadászattól valami visszatartott ekkor még, valami megmagyarázhatatlan érzés, hogy ha elejtem az első vadat, azzal beismerem, hogy vége, és minden így marad, és csak magamra számíthatok. Az ilyen mániákus gondolatok néha borzasztó erőt tudnak adni. Szóval miután olyan sok kisebb faluban láttam nyomát a sok rohadéknak, és egyikbe se mertem bemenni, végül eljutottam egy nagyobb városhoz, Amotfors volt a neve. Nem volt kedvem a rutint végigcsinálni, megfigyelés, várakozás, meg a többi. Az éhség, meg a vágy, hogy valami történjen, legyőzték a belém ivódott elővigyázatosságot. Puskával a kezemben bementem az első nagyobb üzletbe. Kihalt volt, csöndes és büdös. Tele volt hullával, valamiért nem mozogtak. A polcok hosszan nyúltak a sötétbe. És mintha valaki okosan úgy tervezte volna, hogy velem kicsesszen, minden, amire szükségem volt, valahol a félhomályos részeken volt. Elővettem egy kocsit, és elkedztem összepakolni mindent. Konzervet, elemeket, mosószert. A vegyi részlegről különösen sok mindent hoztam el. Láthatólag ezekhez nyúltak a legkevesebben. Persze nem tudhatták, amit én. Hogy még robbanóanyagot is lehet ezekből a cuccokból gyártani. Azt hitték, az csak a MacGyverben van. Hát nem.

És kifelé menet megjelentek. Először azt hittem, a szokásos mocsadékok, már vártam a hörgést, de kiderült, hogy csak éhesek meg soványak meg szakadtak. A cuccomat akarták. Odaadhattam volna, és visszamehettem volna, hiszen maradt egy csomó ott, ahonnan ez jött. De nem volt hozzá kedvem. Ők sem akartak bemenni, az én cuccaim kellettek. Az egyik előhúzott valami kést. Azt hiszem, mondtam valamit, hogy tegye el, meg nem lesz jó vége, de igazából nem akartam meggyőzni őket. Elegem volt. Amikor a fickó megmozdult, lelőttem. Eltűnt a feje. A másik kettő nem látott még ilyet, vagy nem gondoltak bele, hogy ez az egész kurvára valóságos, nem tudom. De megrémültek, kikerekedett szemmel nézték, ahogy a hülye haverjuk összeesik.
-- Nincs vége -- mondtam. -- Eldönthetitek, hogy melyik hal meg. Ha nem tudtok dönteni, majd én választok. Mi legyen?

Persze nem tudtak dönteni. Verekedni kezdtek, hogy te idősebb vagy, meg különben is a te ötleted volt, a kurva anyád. Végül otthagytam őket. És a legviccesebb, hogy végül valamelyik tényleg meghalhatott, amilyen ősdühvel estek egymásnak. Hogy mire gondoltam? Körbenéztem a kihalt, ember nélküli vidéken, és arra, hogy talán nem véletlen ez az egész.