Aftershock

Egy dombon fekszem hason. Mögöttem egy kis sátor, levelekkel, gallyakkal gondosan eltakarva. Az élelmem fogytán, két napra elegendő. Alattam, nem túl messze egy falu. Puskám távcsövének célkeresztjében látszólag semmi nem mozdul odalent a főutcán. 1-2 hulla hever a tornácokon, amúgy minden kihalt. Ekkor megmozdul valami. Az egyik ajtó óvatosan kinyílik, szinte hallom a nyikorgást. Egy férfi lép ki, szemében őrület csillog, haja kócos, szakálla ápolatlan. Úgy néz ki, mint aki hetek óta nem evett egy falatot sem. Ami azt illeti, lehet, hogy így is történt. Pedig nem messze tőle, az utca másik oldalán van egy bolt. 1-2 napja figyelem a falut, de még nem mertem megközelíteni. A férfi bizonytalan lépésekkel, szemében rettegéssel elindul, át az utcán. Fejét ide-oda kapkodja. Továbbra sem mozdul semmi. Felbátorodik, gyorsabbra fogja. Odaér a bolthoz, felrántja az ajtót. Itt hibázott. Ha halkan besurran, talán hazaér. De ezeknek a mocskoknak nagyon jó a hallása. Valahonnan előbukkan egy, aztán még egy. Mire a férfi újra kinyitja az ajtót, kezében egy csomó konzervvel, már hemzsegnek. Ha higgadt tudna maradni, a nadrgágjába dugott pisztollyal utat vághatna magának. De nem marad higgadt. Vaktában lövöldözni kezd. Rávetik magukat.Leszedhetnék róla egy párat, de azzal csak a szenvedéseit hosszabítanám meg. Miután végeztek vele, percekig kóborolnak még az utcán, aztán eltűnnek. Nem tudom hova, olyan, mint egy meccs után, amikor hazamegy a tömeg. Fél óra múlva újra üres az utca, csak egy-egy ablaktábla nyílik-csukódik, játékszereként a szélnek. A mocskok várnak. Nekem pedig fogytán a kajám.

A következő hetekre alig emlékszem. Meghalt körülöttem mindenki, az anyám, az apám -- testvérem szerencsére nem volt --, a barátaim. Senki nem hitte volna el, ha elmondom a történteket Mariannal, de ez jól is jött, mert nem is tudtam volna elmondani. A reménytelenségen, amikor az általam ismert civilizáció napok alatt hullott szét, valahogy azért átütött az emlék, ahogy vicsorgó-hörgő vadállatként támad rám az első áldozata ennek az egésznek, úgyhogy fegyverrel aludtam, és elkezdtem felhalmozni mindenfélét, amiről tudtam, hogy jól jöhet. Életemben először voltam igazán hálás a kiképzésemért. Pontosan tudtam, mire lesz szükségem, és meg is szereztem. Hol könnyűszerrel, hol nehezebben. De tudtam, hogy minél többet várok, annál nehezebb lesz. Amikor eltemettem azokat, akiket el kellett temetnem, beültem az autóba, és elhajtottam a városból. Az agyam működött. Olyan voltam, mint egy gép. Tudtam, mit kell tennem, hogy életben maradjak a következő napokban, hetekben. És ez éppen elég is volt.