Valamikor hajnalban arra ébredtem, hogy rettenetesen szomjas vagyok. Ami egy olyan helyzetben, amikor a csapból nem jön víz, és ráadásul komoly vérveszteség után van az ember, tényleg probléma. De szerencsére kórházban voltam, csak megoldom... Kóvályogtam a sötét folyosókon, lábam alatt nyikorgott a műanyag padló. Végül megtaláltam, amit kerestem. Annyira fáradt voltam, hogy igazából félni is elfelejtettem, és valahogyan éreztem, hogy üres az egész épület. Hogy nincs benne se élő, se holt. Fura is lehetett volna, hiszen elég nagy kórház, de már rég leszoktam arról, hogy a régi világban logikátlannak tűnő dolgokra próbáljak mégis értelmes magyarázatot találni.
Visszamentem a kórterembe. Az egyik infúziós oldatot -- sima sós víz -- egyből megittam, a másikat bekötöttem, és aludtam tovább. Nem akartam, hogy reggel legyen, mert akkor megint gondolkodnom és cselekednem kell.
