Vidéken éltünk, nagy ház, erdők, tavak között. Ketten voltunk testvérek, aztán az öcsém megbetegedett egy nap, és nem tudom, mi lett vele. Nem halt meg, mert temetés nem volt, apámék meg nem mondták el, hogy mi történt, mindenesetre eltűnt az életemből, pedig a legjobb barátom is volt. Nem tudom, hány éves lehettem, nem voltam több 12-nél. És nem értettem, miért tiltják meg, hogy lemenjek a pincébe. Attól kezdve semmi nem volt ugyanolyan, a jókedv elhagyta az otthonomat, és őszintén szólva engem is. Tiltott területek jelentek meg ott, ahol addig minden az enyém volt. Egyedül kószáltam az erdőben, egyedül pisztrángoztam a patakokban, de üres volt és ízetlen, bármit csináltam. És lassan-lassan nem gondoltam többé a testvéremre, nem gondoltam a pincére, ahol anyám néha-néha eltűnt, hogy percek vagy órák múlva kisírt szemmel jöjjön vissza. Azt hiszem, csak a gyerekeknek adatik meg az, hogy ártatlanok maradjanak akkor is, ha a szemük előtt zajlik valami, ami rossz, a velejéig rossz.
